Határok nélkül elveszünk. Paradoxon, hogy az ember tulajdonképpen határtalan, a szelleme végtelen, viszont ha itt, a földi létben nem húzza meg a határait, elfogyhat. Átengedheti energiáit, valódi lényegét, az uralmat önmaga fölött valaminek, vagy valakinek.
Van egy mély meggyőződésünk, hitünk: ha jó emberek vagyunk, és csak adunk, akkor tisztelni, becsülni és szeretni fognak bennünket. Hozzuk ezt a hitrendszert életeken, generációkon át, saját jó vagy kevésbé jó gyermekkorunkból. Hogy csakis akkor vagyunk jó emberek, csakis akkor fognak szeretni bennünket, ha adunk. Ha mindig csak adunk.
És sokan ezt tesszük. Éveken, évtizedeken át adunk, és adunk, és adunk. Még akkor is, amikor már nincsen miből. Akkor is, ha már csak halovány árnyékai vagyunk önmagunknak, csak adunk… Határok és feltételek nélkül. Mindenkinek. Mindenkit magunk elé engedünk. Mi pedig majd csak elleszünk valahogy. Az árnyékban valahol, a kispadon. Másnak legyen jó – neki ne fájjon, neki sikerüljön, ő érezze, hogy törődnek vele.
Határok nélkül egy véges testben?
Engedjük, sőt adjuk a határtalan figyelmet, energiát, időt.
Természetesen adni jó! Adni sokszor jobb, mint kapni. És persze feltételek nélkül… Mert ma az a szó, hogy feltétellel, nagyon rosszul hangzik.
Szajkózzuk azt, hogy feltétlenül adni, feltétlenül és elvárások nélkül szeretni. Határok nélkülinek lenni egy anyagi világban, anyagi testbe zárva… Folyamatosan csak adva nem a végtelen szellemünket tágítjuk, hanem a véges anyagi testünket-, és az abban lakozó lelkünket zsigereljük ki végletekig.
A feltétel nélküliség nevében hagyjuk, hogy használjanak, sőt kihasználjanak. Mindenkiről gondoskodunk, csak éppen magunkról nem. Így, határok nélkül, elfogy az üzemanyag. Mert magunkat a sor végére tesszük, ott kullogunk, téblábolunk, elveszítjük az irányt. És ha már végletesen fogy az energia, akár mártírt vagy áldozatot teremtünk magunkból! Hibáztatunk, vádolunk, gyanúsítunk, bűnbakot keresünk… Hogy ki vajon a hibás azért, hogy ide jutottunk. Hogy hálátlan a világ…
A világ olyan, amilyen. Poláris. Van jó és rossz, fehér és fekete, fény és árnyék, jó és gonosz. És amint ezt megértjük, van esélyünk felébredni. Elfogadni a helyzetet, megérteni, hogy ezt mi magunk hoztuk létre, és utána változtatni. Meghúzni a határokat. Jól értelmezni a feltétel nélküliséget. Gondoskodni magunkról. Megérteni végre, hogy nincs mire vagy kire várni! Mert csak úgy, spontán, a külvilágra bízva nem biztos, hogy mi is sorra kerülünk. Az meg főleg nem biztos, hogy a sor elejére kerülünk. Pedig ha magunknak nem adunk, ugyan hogyan tudnánk egészséges módon adni másoknak?
Ez nem önzés, és nem egoizmus. Nem harsogó és nem magamutogató. Egy csendes, szelíd, ugyanakkor határozott működés a saját határaink meghúzása. Amit akár úgy is hívhatunk, hogy önmagunk tisztelete és szeretete. Ami minden további erőfeszítés és kizsigerelés nélkül képes elindítani bennünket az igaz úton. Az egyetlen igaz úton. Ahol ugyanolyan fontosak vagyunk, mint bárki más. És akkor valódi megértéssel mondhatjuk ki, hogy EGYek vagyunk.
