Nagyon sok embernek nem az adás, hanem a kérés és az elfogadás esik nehezére. Vajon miért olyan nehéz kérni, és elfogadni? Vagy csak egyszerűen, mentegetőzés nélkül befogadni a felénk áramló jót?
Te sem tudod szabadkozás nélkül elfogadni a neked szóló bókot? Ha pedig kérni volna jó, inkább hét lakattal zárod le a szádat?
Ha igent válaszoltál, üdvözöllek az „én mindent meg tudok oldani, meg kell oldanom” klubban. Tudod, nekem is ismerős a minta, évekig, sőt inkább évtizedekig űztem. Ha létezne Nobel díj olyan kategóriában, hogy „nincs szükségem segítségre, megoldom, erős vagyok” már biztosan megkaptam volna…
Lehet, hogy ismered jól ezt az életformát: először is jól tanulni, már gyerekként segítség nélkül boldogulni, megoldani mindent egyedül, csak nehogy megzavarjak másokat. Panaszkodás, és nagyobb lázadások nélkül felnőni, aztán karriert csinálni, mindennap meleg ételt főzni, a lakást patyolat tisztán tartani, ott lenni minden percben a gyerekeknek, a párodnak, szüleidet is támogatni…
Soroljam még? A lényeg: nincs az a terhelés, amit ne tudnál elviselni. Vagyis de, időnként már érzed, hogy ott van, de félre ezekkel a kifogásokkal! Csak előre, mint egy buldózer, ugyan hétrét görnyedve a feladatok súlya alatt, de akkor is meg tudod csinálni… Még akkor is, ha tudod jól, hogy lenne segítséged! Mert sokunknak ott van a párja, gyerekei, barátai, szívesen segítenének is, de kényszeres megoldóként még véletlenül sem nyitjuk ki a szánkat!
Az ilyen viselkedés hátterében sokféle ok meghúzódhat. Ha képes vagy leállni, és kicsit kívülről ránézni az életedre, talán fel is ismered ezeket a mintákat.
Generációs minták – amikor a felmenők sem tudtak kérni
Ha azt láttad, hogy nagymamád, édesanyád szó nélkül végzi a dolgát, soha nem panaszkodik, ő az első, aki reggel felkel, és ő az utolsó, aki este lefekszik, nagy valószínűséggel ez lesz a természetes viselkedésmód. Igaz, hogy mindig valami szomorúság lengte körül, igaz, hogy soha nem volt ideje veled játszani, valahogy ott volt, de mégsem, mégis viszed tovább ezt a mintát. Lehet, hogy kicsit már tudatosabb vagy, megfogadod, hogy majd a gyerekeiddel többet foglalkozol, de a minta nagyon erős. És lehet, hogy bár leülsz a gyermekeiddel játszani, de akkor is ugyanúgy bele akarsz minden egyebet sulykolni abba a 24 órába…
És ez minek a rovására megy? Természetesen a tiédre… Mert továbbra is azt gondolod, hogy neked kell megoldani mindent, te tudsz a legfinomabbat főzni, te tudsz a legjobban takarítani, a munkahelyeden sem kérhetsz segítséget… Ugyan már, hogyan is tehetnéd? Még véletlenül valaki azt gondolja, hogy gyenge, alkalmatlan vagy… Hajt az ősi parancs, ami sokszor nem is tudatos: ha anyám meg tudta csinálni, én is meg tudom…
Légy férfi!
A férfiak esetében ez a minta társadalmi szintű. Mert egy férfi legyen erős, bírjon ki mindent, ha segítséget kér, azzal csak a gyengeségét mutatja ki. A férfiak évszázadokon keresztül nem beszélhettek az érzéseikről, nem kérhettek segítséget, mert akkor egyértelműen megszegték a „férfiasság” parancsát. Apáról fiúra szállt az a sokszor még ki is mondott parancs, hogy a te dolgod mindenáron erősnek lenni. A „síró – picsogó” gyereket sokszor még ma is kicsúfolják… Mit tanul ebből a gyermek? Jobb, ha elfojtom az érzéseimet, kemény leszek…
Ugye, milyen ügyes vagyok?
A másik minta, amiért sokszor nem kérünk, inkább erőn felül teljesítünk az, hogy gyerekkorunkban csakis akkor kaptunk elismerést, dicséretet, ha valamit tettünk. Akkor voltunk „jó gyerekek” ha elvégeztük a ránk bízott feladatokat, jól tanultunk, mini kis felnőttekként viselkedtünk. Ha teljesítettünk, jött a dicséret, ha nem, akkor inkább a dorgálás… Megtanultuk rendesen: ha figyelemre, szeretetre, elismerésre vágyunk, erőn felül kell teljesíteni. Mert a gyerekes fantáziálásunkért, álmodozásunkért, játszadozásunkért soha nem kaptunk elismerő szavakat… És ez bizony nagyon nagy hajtóerő: felnőttként ugyanúgy vágyjuk az elismerést, figyelmet, amit bekódolt mintáink alapján a túlteljesítés által vélünk elnyerni. És ha ez elmarad, még többet teszünk, még jobban teljesítünk, hogy végre valakitől megkapjuk a lelkünket simogató dicsérő szavakat, és az érzést, hogy fontosak vagyunk…
Önámító technikák – ne merj kérni, old meg!
A kérni nem tudás hátterében rengeteg önámítás, hárítás is létezik. Sajnos a nagy individualizmus korában azt is sugallják nekünk, hogy bírd ki egyedül, old meg egyedül, mert különben nem tartozol abba a „szupernő” kategóriába, amit a reklámok sugallnak. Tudod, aki egyik kezével mosogat, a másikkal a laptopján írja az aktuális beszámolót, és közben a gyereknek is mondja a legkedvesebb meséket… Ha azt mered mondani, hogy nem bírom, segítséget kérek, máris kiesel ebből a kiváltságos kategóriából… Szégyellni kezded magad, ha egyáltalán eljutsz addig, hogy kérsz.
Óriási önámítók vagyunk! Olyan sokáig képesek vagyunk szőnyeg alá söpörni a problémáinkat, hogy a keletkező nagy buckán már majdnem hasra esünk. De nem baj, inkább kikerüljük, mert plusz munka ugyan, de a szőnyeg alatt nem látszik… Mert mi van, ha kiderül, hogy valamit nem jól csinálunk? Mi van, ha kiderül, hogy valami nem jól működik?
És nem csak szakembertől nem merünk kérni, de sokszor még a legjobb barátainktól sem. Mert ott van valahol mélyen egy régi elutasítás félelme eltemetve, ami miatt rettegünk, nehogy elutasítsanak a kérésünkkel. Mert akkor újra kellene élni az eltemetett fájdalmunkat… Sokan a visszautasítástól való félelmük miatt nem kérnek, inkább hazudnak: minden rendben van, meg tudom oldani egyedül is.
Az önámítás magas szintje, amikor azt mondjuk, velünk minden rendben, viszont a párunk ugye, vagy a gyerek, vagy az anyós… Én ugyan nem kérek segítséget, nekem nincsen rá szükségem, no de a párom sürgősen megtehetné…. Sokszor, még ha kérünk is segítséget, azt nem magunk, hanem a párunk, gyerekünk miatt tesszük meg. Azért megyünk párterápiára, mert a párunkkal baj van, és azért fordulunk kineziológushoz, pszichológushoz, mert a gyerekkel baj van. Pedig jobb, ha tisztában vagyunk valamivel: amikor a gyereknek (vagy párunknak) kérünk segítséget, nekünk van a legnagyobb szükségünk rá. A gyerek csak tükör, aki tisztán mutatja, ideje lenne végre magunkkal foglalkozni, saját magunknak segítséget kérni.
Néma gyereknek anyja sem, nemde?
Meg kell tanulnunk kinyitni a szánkat! Ne várjuk el azt a párunktól, hogy majd kitalálja, miben is kellene segítenie. Tudod, amikor holtfáradtan, esetleg kissé szemrehányóan elmeséled a párodnak, hogy mi mindent csináltál ma is, és ő megkérdezi, hogy „miért nem szóltál?”, ne játszd a sértődöttet! Mert valószínű, hogy tényleg segített volna. Persze akkor, ha meg is hallja a kérésed, ami elhangzik, nem csak a saját fejedben létezik!
A segítségkérés elengedhetetlen feltétele az önismeret, a jó önértékelés. Ezek nélkül nem tudsz kérni, mert bekapcsolnak a régi minták, eltemetett sérülések, félelmek. Alapvető tudni, hogy az ember egyszerre vágyja a szabadságot, a függetlenséget, és a másik emberhez való kapcsolódást. A rossz minták ez utóbbit rosszul értelmeztetik velünk, és csak olyan szinten merünk kapcsolódni, ami még nem veszélyezteti függetlenségünket. Ezért van az, hogy nagyon sok ember képes adni, de sokkal nehezebben képes elfogadni, ne adj Isten, kérni! Mert ha adok, akkor erős és független maradok…
Persze ez nem egy túl magas szintű megközelítés. A nyitottan, spirituálisan gondolkodó ember tudja, hogy hosszú távon csakis az egyensúly törvénye működik: amennyit adok, legalább annyit engedjek magamba! Kérjek, hogy ezáltal a másik is megtapasztalja az adás lehetőségét! Mert ezt is nagyon fontos megérteni! Ha csak adsz, de soha nem fogadsz el, nem kérsz, a másik adósodnak fogja érezni magát, ami rejtetten, hosszú távon akár mérgező is lehet. És ez valahol önzés is: ha nem adok lehetőséget a páromnak, barátomnak, gyermekemnek, hogy megtapasztalja az adás örömét, megfosztom valami nagyon fontostól.
Soha nem késő elkezdeni, és mindenki meg tudja tanulni, hogyan tud kérni és elfogadni. A „segíts magadon, Isten is megsegít” nagyon hasznos, csak jól kell értelmezni. Mert ha úgy értelmezed, hogy egyedül kell mindent megoldanod, magad alatt vágod a fát. Mert az igazi segítség, amivel magadon segíthetsz az, ha képes vagy belátni, mikor jön el az a pont, amikor kérni érdemes. Nem ajánlott az összeomlásig várni… Az érzelmileg magabiztos, önbecsüléssel rendelkező ember tudja, kérni és elfogadni nem a gyengeség, hanem éppen ellenkezőleg: az igazi belső erő jele.
