Gyereknap volt egy hete. Vegyes érzések kavarogtak bennem a nappal kapcsolatban. Jó látni a sok boldog gyereket. És rossz látni, hogy még midig sokan nem tudják igazán, mire is van szüksége a gyerekeknek.
Szomorú szinte naponta látni olyan anyukákat, akik babakocsit tolva a telefonjukban mélyednek el, nem pedig a gyermekükben. Szívfacsaró látni, hogy ezek az édes kicsik keresik a kapcsolódási lehetőséget a számukra legfontosabb személlyel, de sokszor nem sikerül nekik. Mert az anya csak fizikailag van jelen, a figyelme teljesen máshol van…
Szomorú látni, amikor egy kicsi vagy nagyobbacska gyerek annyira meg akar mutatni valamit a szüleinek, a számára legfontosabb embereknek. De ők nem reagálnak. Mert éppen fontos megbeszélnivalójuk van a szomszéddal, haverral. Gyereknap kapcsán is fontos ugyebár a sörsátor, hogy azért a szülők is jól érezzék magukat… És akkor rángathatja a pici apa nadrágját, mert valami számára fontosat szeretne vele megosztani. De hiába. Mert apa éppen a sörével és a legutóbbi focimeccs eredményeinek megvitatásával van elfoglalva…Még gyereknapon is…
És most nem arról beszélek, hogy csakis a gyerek! Hiszen nekünk, felnőtteknek is szükségünk van kikapcsolódásra, felnőtt dolgokra. Ez természetes! De nem úgy, ahogy sokan teszik – hogy elviszik a gyereket a gyereknapra, de nem együtt vannak, nem együtt élik meg az élményeket. Hanem mindenki találja meg külön a saját szórakozását… „Mit rángatsz fiam, ott az ugrálóvár, menj ugrálni, nem azért fizettem, hogy engem rángass…” Talán hallott már mindenki hasonlót…
Mire vágyik a gyerek?
Egyet nagyon fontos volna végre megérteni. Egy gyermek nem drága holmikat, nem állandó cirkuszt és szórakoztatást akar – csakis minőségi együttlétet! Azt, hogy érezze: figyelünk rá, átéljük az örömét, megértjük a bánatát, részt veszünk a mindennapi kis megéléseiben. Hogy amikor igényli, tényleg felé fordulunk, teljes lényünkkel, eldobva a telefont, a „fontos” teendőinket, mindent! Mert ha ezt megkapja, nem fog nyaggatni reggeltől – estig. Hiszen oly kevéssel beéri, ha az valódi!
Amikor a gyerekekre panaszkodunk, először nézzünk mélyen magunkba! Mert a gyerek viselkedése egy tünet. Annak a tünete, hogy velünk nincsen valami rendben. Minél kisebb a gyerek, ez annál biztosabb. Soha nem a gyereket kell „megjavítani”, hanem saját magunkat.
Tudom, mindenki fáradt, mindenkinek sok a dolga, mindenki hajt. De ezek nem lehetnek kifogások! Egy kisgyerek erről nem tehet! Nem is kéri azokat a dolgokat, amiket mi jó szándékú szülőkként adunk neki. Nincs szüksége olyan dolgokra, amelyek miatt mi megfeszülünk, hogy megadhassuk neki. Az ovis angol, az állandó programok, a folyamatos szórakoztatás nem létszükséglet. Sőt, ahogy már számos kutatás alátámasztja, vajmi keveset tesz hozzá a későbbi boldogulásukhoz, és ahhoz, hogy derűs, kiegyensúlyozott emberek legyenek.
A kötődés létszükséglet
Ami viszont létszükséglet, az az igazi, mély kapcsolódás, kötődés. Ami már az anyaméhben elkezdődik. Már ott kommunikál velünk a magzatunk. De ha már kismamaként sem vagyunk képesek az elcsendesedésre, vajmi kevés esélyünk van érzékelni ezt a kapcsolódást. Ha szoptatás közben is a telefont nézzük, akkor megint csak elszalasztunk valami nagyon mélyet és fontosat. Ha babakocsi tologatás közben nem a babánkhoz kapcsolódunk, megint csak csökken az esélye annak, hogy megadjuk azt, amire minden gyereknek a leginkább szüksége van: azt az intenzív kapcsolódást, amivel egy életre megalapozzuk az egészséges kötődés képességét.
És annyira furcsa, hogy évek múltán sok szülő elvárná, hogy a gyereke mélyen szeresse, tisztelje, figyeljen rá. Persze, ebben a játszmában a szülők is áldozatok, ők is valakinek az áldozatai. És ez így megy generációkon át, hurcolva a sebeket, egymást hibáztatva, egymástól elfordulva, várva, hogy majd a másik bocsánatot kér… Versengve, hogy kinek rosszabb, kinek fáj jobban, kinek mi a bűne…
Végre meg kellene hozni egy döntést: hogy mi is a legfontosabb. A gyereknek a szülei. Nem a legjobb, világbajnok szülők, hanem a saját szülei! Az édesanyja és az édesapja. Az ők igazi figyelme, törődése, odaforduló szeretete. Először a mély befogadó, majd a figyelmes tápláló, végül pedig a megértő elengedő szeretete. Ilyen sorrendben, ahogy cseperednek a gyerekek…
Minőségi idő
Nem egy évben egyszer kellene gyereknap legyen, amikor ugrálhat, vattacukrot habzsolhat és megkaphat mindenféle fölösleges dolgot. Hanem minden nap, amikor megkapja legalább azt a pár perces figyelmet, odafordulást, kapcsolódást, biztatást, elfogadást, megértést, amire olyan nagy szüksége van, mint a belélegzett levegőre!
Nem az számít, hogy fizikailag ott vagyunk. Persze az alapvető szükségleteket csak így tudjuk kielégíteni, minél kisebb egy gyerek. Viszont ha lelkileg és szellemileg mindig máshol vagyunk, mindig máshová vágyunk, az ugyanolyan káros hosszú távon, mint a fizikai és szóbeli bántalmazás. Mert a gyermek egy érző lény – még nem tudja megfogalmazni, de érzi azt, hogy ő nem fontos… Ő nem szerethető… Ő senkire nem számíthat… Hogy sok minden fontosabb, mint ő…. Hogy ő nem érdemli meg a kizárólagos figyelmet…
Ezek a programok aztán ugyanúgy beépülnek, mint a járás és a beszéd képessége. Működtetik, működtetjük később, felnőttként. Bukdácsolunk az életben, és ha nem foglalkozunk vele, ugyanúgy továbbadjuk.
Nincs tehát hibás, vagy bűnös! Az viszont, aki ezt egyszer felismeri és megérti, de nem tesz ellene semmit, az igenis felelőtlen.
Mert az igazi felnőttség itt kezdődik: a felelősségvállalással. A hibáztatás félretételével és azzal az elhatározással, hogy mostantól felelősséget vállalok. Magamért.
Mert csakis így van esélyünk boldog gyerekeket nevelni. És ahol boldogok a gyerekek, ott boldog egy egész társadalom.
