Amíg csak simán zajlik az élet, néha minden olyan unalmasnak tűnik – telnek a szürke hétköznapok. Morgolódunk, zsörtölődünk, panaszkodunk… Ahogy mondani szokták, jó dolgunkban nem is tudjuk, milyen jó dolgunk van.
Mert minden olyan simán megy. Olyan szürkén unalmas. Persze nem teszünk semmit, hogy észrevegyük a jelen csodáját, csak panaszkodva vágyakozunk valami után, amit talán meg sem tudunk fogalmazni.
Aztán történik valami nem várt dolog. Valami, ami nem túl szép, nem túl jó. Esetleg nagyon rossz. Valami, ami felráz bennünket a tespedtségből, az unalomból.
És akkor meglátjuk! Hirtelen rálátunk az addigi „szürke” hétköznapokra. Kegyetlenül vágyakozni kezdünk utána, tíz körömmel kapaszkodnánk vissza abba, amit akár csak pár napja még olyannyira unalmasnak láttunk… Minden idegszálunk azért remeg, hogy bárcsak visszamehetnénk néhány napot. Bárcsak láttunk, hallottunk volna… Bár éreztünk volna… Bárcsak tudatában lettünk volna, hogy tulajdonképpen milyen jó is volt. Bár érzékeltük volna, hogy a Jóisten mennyire a tenyerén hordozott még pár napja. És esküdözünk, hogy ha visszakapnánk, mennyire megbecsülnénk.
Mert ilyenek vagyunk mi emberek sokszor… A simán jót sokszor szürkére, unalmasra festjük, pedig ott van az ecset a kezünkben, és akár ki is színezhetnénk.
A szürke hétköznapok színezhetőek…
Nem szeretem, amikor valaki azt mondja, szürke hétköznapok… Mert rajtunk múlik, hogy mennyire színezzük ki a napjainkat. Nem mindig tudunk tobzódni a színekben, de igenis egy – két színt bármikor felvihetünk a mindennapok festővásznára! Megeleveníthetjük az unalmat – még akkor, amikor nem mázsás súlyok kezdik nyomni a vállunkat egy bekövetkező krízis miatt. Akkor (is) érdemes tenni, varázsolni, amikor olyan „unalmasok” a hétköznapok!
Unalmasnak mondjuk sokszor azt az életet, amit oly sokan irigyelhetnek tőlünk. Nem értékeljük azt, ami van, nem merítkezünk a jelenben már megadatott rengeteg jóból. Már megszokottá válik minden, ami van, és elfelejtünk hálát adni érte, naponta friss szemmel ránézni arra, hogy mennyi minden is van az életünkben, amit természetesnek veszünk.
Mert sokszor sajnos csak az egónkra hallgatunk, aki folyton azt duruzsolja, hogy „amikor minden a helyére kerül, békére találok”. Pedig a lelked nagyon is jól tudja, hogy pont fordítva van! A lelked azt mondja, hogy „találd meg a békét itt és most, és minden a helyére kerül”.
Meg kell tanulnunk végre hálát és vágyat vinni a „szürke” hétköznapokba! Képesnek kell lennünk átfesteni a sok szürke árnyalatot, hiszen ott van a birtokunkban megannyi ecset és festék, amivel megtehetjük. Meg lehet találni a sok szürke árnyalat között azt az egy kis világító, ragyogó színt, amelyre ha fókuszálunk, képes átragyogni a szürkeséget!
Ne várjuk meg, míg egy bekövetkező krízis ébreszt rá bennünket arra, hogy a múlt mennyire szép volt! Mert akkor megint csak belekerülünk egy olyan spirálba, hogy vágyunk valahová, a már elmúltba, ami nincs! És megint csak elfelejtjük a jelen pillanat színeit meglátni, a jelenben rejlő lehetőségekért hálásnak lenni.
Ahogy egyik kedvenc idézetem mondja: „Meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk.” Meg kell tanulnunk a „szürke” hétköznapokba színt vinni, és hálásnak lenni. Mert a hálás szív mágnesként vonzza a csodákat.
