Átszövi a türelmetlenség a mindennapjainkat. És a legszomorúbb az egészben, hogy sajnos a hozzánk közelállókkal szemben nyilvánítjuk ki leginkább.
Az élet egyik nagy paradoxonja, hogy akit elvileg (és jó esetben gyakorlatilag) a legjobban szeretünk, sokszor vele vagyunk a legtürelmetlenebbek. A párunkkal, gyermekeinkkel, szüleinkkel…
Idegenekkel szemben legtöbbször ott van valamiféle belső kontroll. Fékezzük magunkat, még akkor is, ha ugyanúgy feszít a türelmetlenség. Nem azt mondom, hogy jó érzés ez nekünk, és hogy jót tesz, de legalább nem bántjuk a másikat.
Bezzeg a hozzánk közel állókat! Mert ők ugye elbírják… Természetesen, hogy ha van érzelmi, szeretet kötelék közöttünk, akkor valóban elbírnak sok mindent. De nem a végtelenségig! Hiszen tudjuk, érezzük saját bőrünkön, hogy milyen is az, amikor velünk szemben türelmetlen valaki.
Miből fakad a türelmetlenség?
Természetesen nincsen egyetlen ok, amit itt most kiemelhetnék, mint a türelmetlenség abszolút okát. Hiszen viselkedésünkben benne van a személyiségünk, történéseink, hozott mintáink, meggyőződéseink, hitrendszereink, tanult stratégiáink… Nagyon sok minden!
És mégis, van egy nagyon fontos dolog, amiről mindenképpen beszélni érdemes, ha türelmetlenségről van szó. Érdemes majd ezen elgondolkodni…
Leginkább akkor leszünk türelmetlenek, amikor valakitől (sokszor leginkább a hozzánk közel állóktól) valamit elvárunk. Hogy valamit megtegyen nekünk, értünk. És nem is ezzel van a nagyobb baj, a valamivel. Hanem a hogyannal! Mert nem csak azt várjuk el, hogy valaki valamit megtegyen, hanem azt is, hogy hogyan tegye meg!
Mert mindig magunkból indulunk ki! Abból, hogy az adott dolgot mi hogyan csinálnánk. Milyen gyorsan, milyen pontosan, milyen formában.
Elvárásaink csapdájában
Elvárjuk, hogy a párunk ugyanúgy takarítsa ki a lakást, mint mi. Egy porcica se maradjon, és különben is, „ezt egy óra alatt meg lehet csinálni”.
Elvárjuk, hogy egy romantikus filmről ugyanúgy lehessen vele beszélgetni, mint egy barátnőnkkel. Közben pedig fel sem tűnt, hogy film közben neki is megjelent esetleg egy könnycsepp a szemében, amit gyorsan letörölt. Hiszen férfi…
És türelmetlenek leszünk, nem hálásak…
Elvárjuk a gyerektől, hogy az íróasztalán ugyanolyan rend legyen, mint a mi íróasztalunkon. És természetesen mindig, minden nap… És megint csak elönt a türelmetlenség. Mert már rég elfelejtettük, hogy mi is voltunk gyerekek.
Elvárjuk idős szüleinktől, hogy segítsenek nekünk, de ne szóljanak bele semmibe, vagy ha mégis, akkor csakis úgy, hogy a mi elveinket, meggyőződéseiket támogassák. A mi módszereink szerint segítsenek. Mert ugye mi mindent jobban tudunk. Mi már annyira felvilágosultak, és okosak vagyunk… Végig sem bírjuk hallgatni, meg sem próbáljuk érteni, hogy mit is szeretnének tulajdonképpen. Magunkból indulunk ki, és persze úrrá lesz rajtunk a türelmetlenség…
És ugyanígy bárkivel. Mert magunkból indulunk ki. Abból, hogy mi magunk egy adott dolgot hogyan csinálnánk, egy adott szituációban hogyan reagálnánk. A saját képességeinkből, a saját információinkból, a saját lehetőségeinkből, a saját meggyőződéseinkből indulunk ki.
Magunkból indulunk ki, mégis a másik embertől várjuk a megoldást, a segítséget! A másik embertől várjuk annak a dolognak a megvalósulását, amiben a segítségét kértük. De persze pont úgy, és pont akkora, ahogyan és amikor mi szeretnénk. Elindítjuk a folyamatot, és várunk. És ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt mi elvárjuk (a saját képességeink, lehetőségeink, stb. szerint), egyre feszültebbek leszünk. Egyre erősebben jön a gondolat és az érzés – hogy persze mi már megcsináltuk volna, és pontosan úgy, ahogy azt „kell”. És így egyre türelmetlenebbek leszünk…
Amivel nem számolunk
Az egész folyamatban egy valamit nem veszünk figyelembe, pontosan azt, ami a legfontosabb lenne: hogy az a másik ember, akitől valamit elvárunk, nem mi vagyunk!!!
Annak a másik embernek ugyanúgy megvan a saját tudása, információi, meggyőződései, képességei, szokásai, elképzelései a dolgok mikéntjéről és hogyanjáról. Megvan a saját, eredeti önvalója – ami nem azonos a miénkkel! Amikor rá bízunk egy feladatot, amikor megkérjük valamire, akkor kizárólag csak a saját képességeivel, lehetőségeivel tud cselekedni, ami benne van, amire ő maga képes!
Nagyon egyszerű a lényeg, hogy miért is leszünk türelmetlenek sok esetben:
- Mert elvárunk valakitől valamit, tőle szeretnénk kapni valamit.
- És ezeket az elvárásokat a saját képességeinkkel, tudásunkkal szeretnénk látni megvalósulni, úgy, hogy nem mi magunk vagyunk, aki cselekszik.
Mit tehetünk?
Ha valakitől szeretnénk valamit, először is el kell azt fogadnunk, hogy a másik ember más, mint mi. És nem azért, mert bennünket akar bántani, bosszantani! Nem azért, mert nem is érdekli, hogy mi mit szeretnénk!
Hagynunk kell, hogy abba az állapotba kerüljön, hogy képes legyen megadni azt, amit mi szeretnénk. Ez pedig csakis úgy megy, hogy a hogyant rá bízzuk, és az eredményért hálásak vagyunk. Tehát vagy ne várjunk el, vagy fogadjuk el a megvalósítás módját, idejét – a másik fél saját világa, képességei, tempója, módszerei szerint!
Ha képesek vagyunk valóban meglátni a másik embert, és képesek vagyunk elengedni a saját elvárásainkat a hogyannal kapcsolatban, akár sokkal jobb és nagyobb dolgokat kaphatunk, mint amire eredetileg vágytunk. Ha képesek vagyunk hálásnak lenni azért, amit a másik megtesz a maga módján, akkor olyan lehetőségek, dimenziók nyílnak meg közöttünk, amire talán eddig nem is volt példa. Mert mindig türelmetlenek voltunk…
A türelem azt jelenti, hogy az elvárásom kevésbé fontos, mint az az ember, akitől elvárok valamit. Ezen érdemes elgondolkodni, mert sok mindent elárul… És ha fájdalmas is a felismerés, talán elindít bennünk valamit, valamiféle döntést, hogy másképp lenne érdemes.
