Hajnali párák fedik el a tájat, lábam az őszi avarban ropogós kis dallamot játszik. Lombot ráz az őszi szél, tarka levelek táncát bámulom a sejtelmes ködfátylon keresztül. Varjúsereg károg a fák ágain, az énekes madársereg jó része már elrepült a meleget és napsütést ígérő másik világukba.
Ahogy megállok, szinte zenél a csend. Már sokkal ritkábban töri meg a vidám madárkórus. Röpke kis melankólia, csak úgy átsuhan a szívemen, hogy megint valamit el kell engedni. Hogy bár ragyognak még a színek kint, a hajnali párák után még huncutkodik az őszi nap velem, mégis lassan irányt érdemes váltani.
Üzeni a természet, a rövidebb nappalok, a borúsabb égbolt, a rejtőzködő napsugár, a deres reggelek, hogy kint lassan majd pihenni tér minden. Hogy itt az ideje befele indulni. Eljött a szent ideje a befele tartó útnak.
Hívogat a ház melege, az otthoni bekuckózás. De ha nem indulunk el egy másik úton is, lassan szűk lesz a tér és az idő, amit ilyenkor kint tölthetünk.
Ez a másik út magunkba, a belső világunkba, saját mélységeinkbe vezet. Nem csak kint vannak végtelen távlatok, hanem bent is. Amit ugyanúgy érdemes felfedezni, feltárni, megismerni, mint a gyönyörű kinti világot.
És ugyanúgy, mint kint, bent is találhatunk mindent: szépet és csúnyát, felemelőt és lehúzót, bátorítót és ijesztőt. Ha soha nem jártunk még bent, eleinte félelmetes lehet. Mert ismeretlen, nem tudjuk, mi vár ott ránk. És szinte mindenki fél az ismeretlentől. Még akkor is, ha jártunk már ott, mindig lehet egy pont, ahonnan nem merünk továbblépni.
És menekülünk…
Ilyenkor megint elkezdünk kifele tekinteni. „Fontos” teendőket találni, elintézendőket, halaszthatatlanokat… Közben mégis ott van valami kényszerítő erő, érezzük, hogy nem jó az irány! De sokszor elfedjük, illúziókkal etetve magunkat, elhitetve magunkkal, hogy a megoldás kint van. És bár beleteszünk olykor apait – anyait, a kinti út nem vezet sehová. Mintha csak egy helyben pörögnénk, a saját tengelyünk körül egy csalóka „valóságban”. Vagy rosszabb esetben mintha egyre inkább csúsznánk lefele egy spirálon, hiába markoljuk oly nagyon a kinti világ hamis ígéreteit.
Ilyenkor a megoldást, a lehetőségeket és a végtelent csakis belül találjuk meg. Paradox módon, ahhoz, hogy a fölfele tudjunk repülni, először nagyon mélyre alá kell szállnunk. Magunkba, a saját belső, végtelen univerzumunkba. Ahol nem támaszkodhatunk a szokásos érzékszerveinkre: a külvilágot látó szemeinkre, a külvilágot halló füleinkre, a tapintásunkra, az ízlelésünkre. Ezen az úton be kell hunynunk a szemünket, hogy lássunk. Be kell csuknunk a fülünket, hogy halljunk. Le kell állítani a testünket, hogy érezzünk.
Viszont ki kell tárnunk a szívünket, hogy ne féljünk. Hogy tudjuk, érezzük a kegyelmet, az erőt, ami velünk van. Azért, hogy ezt a sokszor oly nehéz utat végig tudjuk járni.
Pont úgy, ahogy a káprázatos természet teszi. Ahogy ősszel lassan visszavonul, aztán téli álmot alszik. Álmodik a saját belső világában, hogy tavasszal újult erővel feltámadhasson. Ő is megtalálja bent mindazt az erőt, energiát, amiből a zsibongó, nyüzsgő, sokszínű élet kiárad.
Így van ez velünk, emberekkel is. Ha merünk befele, mélyre menni, vállalva a rögös út kockázatát, megtalálhatjuk azt az örök forrást, amiből Főnixmadárként újra és újra feltámadhatunk.
