Mindannyian megélünk pillanatokat, perceket, órákat, esetleg napokat, amikor olyan, mintha befagytak volna a gondolataink, az érzéseink, a cselekedeteink.
Bántó szavak, tettek, átélt krízisek, tragédiák kapcsán egy időre átélhetjük ezt a fagyott, szinte megsemmisítő állapotot. Ez a lélek sötét éjszakája, amikor nem látjuk a fényt, nem érezzük a meleget, amikor jégpáncél borítja be szívünket. Ilyenkor csak a fájdalom marcangoló fogait érezzük mélyen a testünkbe, lelkünkbe mélyedni.
Befagyunk, mint hideg téli napokon egy patak, vagy akár egy vízesés. Attól függően, hogy mennyi a tartalékunk, hogy mennyire tudunk kapcsolódni belső forrásunkhoz, milyen a kötődésünk emberhez és Istenhez, ez a fagyott állapot tarthat rövidebb, vagy akár hosszabb ideig.
Viszont egy valamit rendre elfelejtünk ilyenkor. Hogy a Földön olyan, ami állandó, nem létezik! Mindig, minden változik. Ha semmit nem teszünk, akkor is elér bennünket a változás. Az idő, a természet, az Isteni kegyelem dolgozik megállíthatatlanul, és a mégoly végtelennek tűnő fagyott állapotokat is felolvasztja.
A befagyott vízesés is újra életre kel, ahogy elkezdi simogatni a Nap melege. Olyan helyeken, ahol élet van a Földön, a jég nem tud állandó lenni. Mert az élet örök, állandó körforgás, amelyben a halál állapota is csak egy stáció. A jég, így a szívünk körül képződő jég, a befagyott pillanatok is elmúlnak, átadva helyüket valami másnak, valami reménytelinek, szelídebbnek, melegebbnek. Mert ilyen a Nap, a fény, az élet hatása – képes felolvasztani még a legvastagabb jégpáncélt is.
És a fagyott szív is felolvad…
Ha csak annyit teszünk az ilyen befagyott állapotokban, hogy emlékeztetjük magunkat a változásra, arra, hogy minden elmúlik és átadja helyét valami másnak, máris könnyebb lesz a teher. Ha nincs erőnk ott, az adott pillanatban, hogy bármit is változtassunk, bízzuk magunkat fel – a Jóistenre, a természetre, saját felsőbb énünkre, az életre. Kinek – kinek a hite szerint.
Mert a létezés és benne a kegyelem szüntelenül munkálkodik. Felolvasztja a jégcsapokat kint és bent is, begyógyítja a sebeket akkor is, ha éppen tehetetlenek vagyunk az adott pillanatban.
Viszont egy valamit mindig, minden körülmények között megtehetünk: emlékeztetjük magunkat arra, hogy semmi sem állandó. És arra, hogy ha csak egy picit is nyitottak vagyunk, a kegyelem pillanatai meg fognak találni, beférkőznek a jégpáncéllal borított szívünkbe, utat nyitva az élet áramlásának.
Ugye milyen furcsa ilyen szemszögből is ránézni a változásra? Mert ez az, amitől a legtöbb ember fél, nem akarja, szinte taszítja. Viszont a befagyott pillanatokban, órákban milyen jó is az, hogy jön a változás!
Érdemes tehát szeretni a változást, mert ez az élet rendje. Minél inkább magához öleli valaki a változást, nem keresi őrült módjára, de nem is taszítja teljes erejéből, annál könnyedebb lesz megélni az áramlást is, és a befagyott pillanatokat is.
