Sokszor bele sem gondolunk abba, hogy milyen gyakran hagyja el szánkat ítélkezés. Anélkül, hogy a tények vagy a tudás birtokában lennénk, kinyilatkoztatunk, bíráskodunk, hangoztatunk. Tudni vélünk olyan dolgokat, amit talán nem is tapasztaltunk, nem is ellenőriztünk, nem néztünk utána.
Még mielőtt azt mondanánk, hogy „én bizony soha”, tegyük a kezünket a szívünkre, és gondoljuk csak végig…
Vajon hányszor van az, hogy valaki beszél egy emberről, nem éppen túl jó dolgokat, és mi elhisszük? Anélkül, hogy végiggondolnánk, már jöhet is belőlünk az ítélkezés. Lehet, hogy még életünkben nem beszéltünk azzal az emberrel, mégis képesek vagyunk egyetérteni azzal, aki szid…
Tudom, nem könnyű. Mert ha éppen a barátunk szid valakit, nehéz józannak maradni. Pedig az empátia nem azt jelenti, hogy azonnal bennünk is elindul az ítélkezés! Az empátia azt jelenti, hogy megértem a másik érzéseit, bele tudok helyezkedni az általa átélt szituációba – de nem válok eggyé vele! Mert nem én éltem meg azt a helyzetet, nem én tapasztaltam, tulajdonképpen csak másodlagos információim vannak róla. Elfogadom, hogy ő érezheti épp azt, amit érez, osztozhatok az éppen aktuális érzelmeimben, de nem ítélhetek el egy olyan embert, akit talán nem is ismerek.
Az ítélkezés mérgez!
Az ítélkezés sajnos mérgezni képes. Nem csak a másik embernek ártunk vele, hanem saját magunknak is. Beszűkülünk, és elvesszük a lehetőséget magunktól, hogy tisztán lássunk, hogy többet tapasztaljunk, hogy megértsünk dolgokat és ezáltal többé váljunk. Ha az ítélkezés elhomályosít, sokkal kevesebbet észlelünk a valódi világból!
Tudom, látom, hogy sajnos pont az ítélkezés az, ami sokszor összeköti az embereket. Alacsony szintű működés esetén talán nincs még egy olyan dolog, ami jobban össze tudná kötni az embereket, mint amikor valakit megítélnek. Önfegyelmet igényel, hogy ne menjünk bele ilyen játszmákba, még akkor se, ha ott, az adott pillanatban kívülállónak érezzük magunkat.
Jó volna elfogadni, hogy nagyon nem vagyunk a mindentudás birtokában. Gondoljunk csak bele: egy embert, vagy bármit alaposan megismerni sokszor egy élet is kevés! Ehhez képest rendszeresen teszünk olyan kijelentéseket, aminek igazságtartalmát sokszor csak nyomokban ismerjük.
Persze a túlnőtt ego nagy úr! Fél, nem akar kimaradni, lemaradni, jobbnak – nagyobbnak akar látszani, verseng, a másik embert lesi, hogy hol hibázik… Nem is muszáj megtapasztalnia ezt a hibázást, elég, ha csak valaki mondja. Mert akkor lecsaphat, győzelmi lakomát ülhet, megünnepelheti magát – hogy ő jobb, sőt, csak ő a jó. A másik nem… Az ítélkezés által „megizmosodik”.
A mások feletti ítélkezés, a nagyhangú kinyilatkoztatások, az olyan mondatok, hogy „tudom, és kész” mögött mindig egy sérült ember van. Egy olyan ember, aki nincs kibékülve önmagával, aki nem találja a kapcsolatot a saját forrásával, magasabb énjével.
Mert aki rendben van önmagával, abból nem tör elő kontrollálatlanul az égető vágy, hogy ítéljen, hogy állandóan kifejtse a szerinte helyes, de soha nem építő és szeretetteljes véleményét.
Valahol mindannyian sérültek vagyunk. A fejlődés az, ha ezt felismerjük, elfogadjuk és szeretettel elkezdünk változtatni. Változni. Belülről, soha nem a külvilágnak. És ahogy gyógyítjuk magunkat, magától fog leépülni az ítélkezés. Megtanuljuk lassan anélkül nézni a dolgokat, embereket, hogy elvesznénk saját megrögzött gondolatainkban és más emberek ítéleteiben. Szinte észrevétlenül kitárul így egy olyan világ, amelyben sokkal többet látunk a szívünkkel, és jóval kevesebbet értelmezünk az agyunkkal. Tényleg látni kezdjük a valóságot…
