Gyökerek nélkül kidől a fa, elszárad a virág – nincsen élet, nem tud megkapaszkodni, növekedni, a fény felé emelkedni sem növény, sem állat, sem ember. Gyökerek nélkül nem csak stabilan állni, de repülni sem lehet.
Barátainkat megválaszthatjuk, családunkat nem. De ez így is van rendjén, hiszen nem véletlenül születünk abba a családba. Ott kapunk egy olyan csomagot, amire a sorsunk beteljesítéséhez szükségünk van.
Taszítjuk vagy magunkhoz öleljük, szeretjük vagy utáljuk, elfogadjuk vagy tagadjuk – így is, úgy is sok mindent a családból hozunk. Jóval többet, mint amit gondolnánk. Aprócska és sorsdöntő dolgok, pozitív és negatív meggyőződések, szárnyak vagy nehéz batyuk – az útravalónk, örökségünk. Mint termékeny talajba ülteti belénk családunk azt a sok kis csírát, amiből aztán ezerféle formájú, minőségű élet szökkenhet szárba.
Gyerekként még olyanok vagyunk, mint egy nyitott bőrönd, amibe értékes ajándékok, és sajnos sok kacat, szemét is belekerülhet. Akkor még nincsen választásunk, jó és rossz, szép és csúnya, könnyű és nehéz ugyanúgy belénk kerülhet. Kiszolgáltatottak vagyunk, és nem rajtunk múlik, hogy mivel telik meg az a bizonyos bőrönd.
De lesz választásunk!
Viszont a felnőtt létbe megérkezve megváltozik a helyzet. Már van választásunk – akkor is, ha nem hisszük, nem érezzük, vagy éppen csak hazudjuk magunknak, hogy nincsen! Egy felnőtt, felelősséget vállaló embernek mindig van választása. Hogy kitakarítja a bőröndből a kacatot és a szemetet, vagy viszi tovább, esetleg még pakol hozzá… Hogy még nehezebb, még bűzösebb legyen az a bőrönd…
És pont ez a felnőttség varázsa – hogy dönthetünk, méghozzá nagyon sokféleképpen.
Hogyan érdemes?
Van, aki nem takarít. Viszi a hátán, vonszolja, még több terhet pakol. Haragszik a múltra, gyűlöli a családját, és retteg a jövőtől. És közben semmit nem tesz.
Van aki takarít. De nem csak a kacatot dobja ki, hanem mindent! Mert csak a rosszra emlékszik, csak arra fókuszál. Elfelejti, hogy esetleg valami szép is van abban a bőröndben. Olyan kicsi, akár egészen aprócska ajándékok, aminek akár örülhetne is. De észre sem veszi, nem értékeli – menjen minden a szemétbe… Talán az apja alkoholista volt, akitől semmi jót nem kapott, de szép szál, sudár ember, akinek az alakját megörökölte. Tudom, nem sok, de az is valami, amiért esetleg hálás lehetne… Vagy lehet, hogy az anyja nem ölelgette elégszer, viszont remekül főzött – és lám, észrevétlenül megtanulta, tud és szeret főzni, táplálni… Ez is egy ajándék. Csak sajnos olyan, amit sok esetben nem értékelünk. Mert kitölt a hiánytudat, annak a kiszolgáltatott, szeretetéhes kis gyermeknek a lelke és tehetetlensége. Akit így, ilyen hozzáállással biztosan nem tudunk meggyógyítani. Csak ha megkeressük az akár picinyke kapaszkodókat…
És van, aki okosan takarít. Szelektál. Szétválogatja az értékest és az értéktelet. Megtartja, megbecsüli az értéket, és hálás érte. Megfejti az értéktelen üzenetét, értelmezi, és ráébred arra, hogy már nem kell tovább cipelnie. Elengedheti – van választása! Sőt, azt az értéktelen, lehúzó részt elégetve energiát tud termelni! A rosszból képes valami jót létrehozni – transzformálni! Ólomból aranyat csinálni. Ez a valódi alkímia – amikor a hozott szemetet nem csak eldobjuk, hanem arannyá, fénnyé transzformáljuk!
Ez utóbbi lenne a családból hozott csírák, csomagok kiteljesítése, mágikus átalakítása. Olyan fénnyé, ami már az életünket, küldetésünket szolgálja, és nem akadályozza.
De egy biztos: a megtagadás, a teljes takarítás soha nem kifizetődő. Mert gyökerek nélkül nem lehet stabilan állni a földön, és nem is lehet kitárt szárnyakkal a fény felé repülni.
