Vajon mi is tulajdonképpen az ego? Nagyon sokat és sokszor beszélünk az egóról, sajnos legtöbbször csakis negatívan. Közhelyeket pufogtatunk vele kapcsolatban, legyőzendő, megsemmisítendő „valaminek” tekintjük. Közben meg sokszor nem is igazán tudjuk, hogy mi is az ego valójában, és voltaképpen mi vele a teendőnk.
Az ego egy latin szó, jelentése: én, énkép, egyéniség, éntudat. Szoktuk kis énnek is nevezni.
Ha csak ezeket a jelentéseket tekintjük, már érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon az ego tényleg csak valami negatív dolog lehet? Valóban valami olyasmi, amit mindenáron meg kell semmisíteni?
Számos olcsó spirituális „tanítás” arról szól, hogy az egót meg kell semmisíteni. Le kell győzni, harcolni kell vele. Amíg ezeket elhiszed, addig úgy küzdesz a saját egóddal, hogy tulajdonképpen önmagaddal, lényed egy részével vívsz egy reménytelen csatát! Amiben aztán végletekig kifáradhatsz, viszont a remélt felszabadulást és megvilágosodást biztosan nem éred el…
Hiszen tudjuk: ami ellen harcolunk, amit meg akarunk semmisíteni, az egyre inkább nőni fog, sőt egyre inkább uralni fog bennünket. És mint látni fogjuk, bár nem csakis rossz dolgokat jelent az ego, mégis fontos, hogy ne ő uraljon bennünket. Hanem mi uraljuk az egónkat. Természetesen nem úgy, hogy harcolunk vele!
Ideális esetben a nagy én (az örök szellemi részünk) a király, és a kis én (az ego) az ő legjobb, leghűségesebb szolgája.
Egy kis háttér az ego megértéséhez
A megértés végett kénytelen vagyok egy kicsit messzebbről kezdeni…
A lélek az EGYSÉG állapotából érkezik a Földre. Az egység állapotában nincsen elkülönültség, nincsen tapasztalás, nincsenek érzelmek (mert állandó üdvösség, állandó gyönyör – nem földi – van). A határtalanság állapotában van, nem értelmezhető az én, az én-határok, az én-tudat.
A leszületéssel a lélek tapasztalni szeretne olyan dolgokat, melyeket csakis testet öltéssel tapasztalhat meg. Ide jön a földre, hogy testben, fizikai keretek között megélhesse, megtapasztalhassa ön-magát, megtapasztalhasson érzelmeket, érzeteket, boldogságot és akár keserűséget. Rengeteg olyan élmény van, amit csakis testben tudunk megtapasztalni, például az érintést, a hideget, a meleget, az ízeket, illatokat, az éhséget, fáradtságot, a szellő érintését, a Nap simogatását, a szeretkezést, és természetesen az érzelmeket… Vég nélkül lehetne sorolni, miért is annyira csodás, hogy testünk van, hogy képesek vagyunk a testben való tapasztalásra.
És azáltal, hogy testünk van, máris vannak fizikai határaink, miáltal érzékeljük magunkat és a másik embert – különállóként! Már a test élménnyel kezd kialakulni az, hogy vagyok én és vagy te. Enélkül a földön nem tudnánk létezni! És bár ez az elkülönültség érzésével is jár, de láttuk, hogy milyen sok pozitív érzést, élményt kapunk cserébe…
A magzat még az egység állapotában létezik, nem érzi az elkülönülést, még nincsen én – tudata. Még egy az édesanyjával és a mindenséggel. Mindent készen kap: az ételt, levegőt. Még nem gondolkodik, nem kell gondoskodnia magáról. Az egység részeként létezik, „üzemel”.
A kezdet…
Aztán a születés az az igazi sokk, amikor az ego, az én, az én-tudat elkezd felépülni. Amikor elindul az egységből való kiszakadás. Már akkor rengeteg program beíródik, amelyek aztán az egót hatalmas méretűre növelheti.
Először érzékeljük, hogy vagyok én, és van valami más rajtunk kívül. És ezzel a valami mással való találkozás minden egyes embernek sokk, legyen a születés bármilyen gyengéd. Mert az egységből kiválni ismeretlen és félelmetes (minden) első alkalommal. Itt kapcsolódik az én, az ego az első félelmekkel, fájdalmakkal, ami miatt a későbbiekben mindig védeni (!) akar bennünket, akkor is sajnos, amikor nem kellene, és amit sokszor csak akadályoztatásnak élünk meg.
Az ego első kódolt programjai
Már a születéssel olyan alapprogramok vernek gyökeret bennünk, amelyek első pillanattól kezdve irányítják az életünket.
- Az első ugye a test-tudat: az elkülönültség élménye, a vagyok én és van a külvilág, vagy te. Ebből az élményből fakad, hogy folyamatosan pásztázzuk, figyeljük a külvilágot, folyamatosan összehasonlítjuk magunkat másokkal. Ami az első időkben teljesen természetes, tanulandó, hiszen így alakul ki az én, viszont a későbbiekben, tudjuk, milyen sok problémát okozhat.
- A második a „meg kell szereznem” program. Amikor megszületünk, és elvágják a köldökzsinórt, hirtelen megszűnik az oxigén és a táplálék utánpótlás. Levegő nélkül maradunk, ha nem szerezzük meg mi magunk – meg kell szereznünk valamit a külvilágból, hogy újra jól érezzük magunkat, hogy éljünk, biztonságban legyünk! Az első kívülről szerzés élménye, még ha csak levegő is, mélyen rögzíti bennünk: a külvilágból pótolhatjuk azt a hiányt, amire oly nagy szükségünk van. Ami ott, ugye, teljesen természetes, de gondoljunk csak bele mélyebben ebbe a programba… Hányszor, o, milyen sokszor hisszük azt, hogy a külvilágból tudjuk csak megszerezni a boldogságot, biztonságot, az életet…
- A harmadik, azonnal beíródó programunk a „bármikor elveszíthetem”. Mert az első levegővétel, az azt követő boldogság után máris ki kell fújnunk a levegőt, el kell engednünk, nem tarthatjuk meg, ha élni akarunk… Vagyis amit a külvilágból szereztünk, azt azonnal el is veszíthetjük, az onnan nyert boldogság, biztonság bármikor elmúlhat… Ami ott, akkor, ismeretlen, új mivoltából fakadóan lehet egy jogos félelem. De ugye érezzük, hogy mennyire magunkban hordjuk ezt a félelmet, a veszteség programot? Azt a félelmet, hogy bármit is szereztünk meg a külvilágból (legyenek ezek anyagiak, kapcsolatok, bármi), bármikor el is veszíthetjük?
További egót építő programok
Ehhez a három bevésődő alapprogramhoz aztán megkapjuk és megszerezzük a további információkat, programokat, melyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy boldogulni tudjunk itt a földi világban. Szüleinktől, környezetünktől.
Van amit szó szerint megtanítanak nekünk, mint például hogyan használjuk a poharat, hogyan mossuk meg a fogunkat, hogyan kell számolni, olvasni, focizni.
Van amit megfigyelünk, megfigyeléssel tanulunk, vagy éppen információs lenyomatként tárolunk – például szüleink tetteit, vitáit, ahogy egymással beszélnek, ahogy egymással bánnak, a mozdulataikat, szokásaikat, viselkedésüket… Észrevétlenül további megoldó, vagy éppen gátló programokat írunk be.
És természetesen vannak saját tapasztalataink, amit szintén programként magunkba zárunk, legyenek ezek jók vagy rosszak… Ha jazzt hallgatva jó érzések töltenek el, máris megy a program: szeretjük a jazzt, és legközelebb is ezt a fajta zenét fogjuk keresni, tovább erősítve a már meglévő programunkat: „az igazán jó zene a jazz”. Ha csalódtunk egy fiúban, esetleg többen, máris megy a program: „a fiúkkal jobb vigyázni”, rosszabb esetben pedig az, hogy „minden férfi szemét”. Ha megkerget egy kutya kiskorunkban, rögzülhet a program: a kutyák agresszívek. Mindegy, hogy az adott program igaz vagy sem, attól még saját programként belénk kódolódik.
Az elme, a tudattalan nem válogat! Körülbelül 7 éves korunkig olyan az elménk, mint egy nyitott kapu: minden beáramlik szűrés nélkül és tárolódik a tudattalanban. És lassan épül az a személyiség, aki például „én az az ember vagyok, aki szereti a jazzt, szemétnek tartja a férfiakat, agresszívnek a kutyákat,….” stb, stb.
Felnőtt korunkra tele leszünk különböző programokkal, normákkal, meggyőződésekkel, hitrendszerekkel. Ezek vagyunk mi, ez a személyiségünk, az énünk, az egónk!
Jó vagy rossz ez?
Elég ijesztőnek tűnik? Úgy érzed, hogy ez egy átok? Dehogyis!!! Például az első három (már említett) alapprogram a túlélésünk kulcsa! Nevezhetjük úgy is, hogy életösztön.
Ezek a programok, melyek az én, az ego részét képezik, segítenek hozzá ahhoz, hogy életben maradjunk: beszívjuk a következő korty levegőt, tápláljuk testünket, élelmet szerezzünk, pénzt szerezzünk, vigyázzunk testünkre, vigyázzunk kapcsolatainkra.
Ugyanígy, az összes többi beépülő program között is számos olyan van, mely segít bennünket! És persze rengeteg olyan is, mely gátol…
Ez utóbbiakra viszont érdemes figyelni, érdemes felismerni. Mert ha eluralnak, teljesen átveszik az irányítást fölöttünk (a nagy én fölött, aki Te igazából vagy, akinek csak egy része a kis én, az ego). Ilyenkor fogunk harcolni, küzdeni, félni, szenvedni, birtokolni, csalódni, állandó elvárásokkal élni. Állandó készenlétben lenni, amikor nem marad hely, idő, energia a boldogságra, elégedettségre, örömre, békességre, szeretetre.
Amennyiben azt érezzük, hogy az idő nagy részében szenvedünk, harcolunk, elégedetlenek-, frusztráltak-, szorongók-, dühösek-, önzőek-, féltékenyek vagyunk, jobb ha tudjuk, hogy valószínűleg az egónk irányítja az életünket. Vagyis ezerrel működnek azok a negatív programok, melyeket ideje lenne lecserélni, átírni. Ezt tudatos munkával megtehetjük akár önerőből, de ha nem megy érdemes segítséget kérni. Ma már számtalan jó módszer létezik, ilyen például a kineziológia is.
Tehát végső soron mi is az ego?
Az ego nagyrészt egy sor megoldó vagy éppen gátló program, amiből a személyiségünk felépül. Egy óriási tárház, hasznos és haszontalan, segítő és hátráltató, sokszor megbénító programokkal.
Nos, ezek után, mindezek ismeretében érdemes elgondolkodni azon, hogy az ego jó, vagy rossz? Az ego támogat, vagy valóban meg kell semmisíteni?
És ki kell mondani: az ego nem jó vagy rossz! Nem az egóval van gond, hanem azzal, ha átveszi fölötted, a magasabb éned, a lelked fölött az irányítást! Főleg akkor nagy probléma, ha nem is vagy ennek tudatában. Akkor, ha fogalmad sincs, mi is az ego, és mindenféle ál-spirituális tudás birtokában meg akarod semmisíteni. Érdemes végre megérteni: ego nélkül, személyiség nélkül nem tudunk létezni a földi életben.
A kérdés csak az, hogy ki irányít, ki – kit szolgál. Ha a nagy én, a felettes én, az örök részünk az irányító és az egónk a jó szolga (aki csakis a kért programokat működteti), akkor békességben, boldogságban, kreatívan, örömben, szeretetben éljük az életünket. Ha viszont az ego, és részeként a sok negatív program veszi át az irányítást, és végleg elveszítjük a kapcsolatot felettes énünkkel, akkor félünk, haragszunk, szorongunk, törtetünk, ítélkezünk, és nagyon sokat csalódunk…
Mi a teendő?
Az egót nem elpusztítani kell, hanem elfogadni, birtokba venni, megismerni, megszelídíteni, a szolgálatunkba állítani. Mert akinek ez sikerül, az egy életre szóló segítőt, hű szolgát tudhat magáénak.
Végül egy nagyon szép hasonlattal zárnám az írásomat. Ha csak ezt az egyet jegyzitek meg, biztos vagyok benne, hogy megértitek az ego mibenlétét.
Képzelj el egy képet: egy indiánt egy vad lóval. Az indián a felettes éned, a vad ló pedig az egód. A vad ló először nem engedelmeskedik, nem akarja az uralmat, fél, nem akarja a szolgálatot. Az indián türelemmel, szeretettel megszelídíti és szolgálatába állítja ezt a vadlovat. Nem elűzi, nem megöli, nem legyőzi – hanem megszelídíti! És innentől kezdve ez a ló a segítője, a „szolgálója” lesz. Akivel az indián törődik, vigyáz rá, szereti!
Valahogy így kellene bánnunk az egónkkal is. Azzal a részünkkel, mely segíthet a mindennapokban, mely a legjobb szolgánk lehet az életben. Feltéve, hogy meg tudjuk szelídíteni :).
Egy utolsó gondolat:
Van egy örök sorrend: elfogadni, megismerni, változni. Ez mindenre érvényes! Addig, amíg nem tudsz valamit elfogadni, esélyed sincsen megismerni, és megismerés nélkül lehetetlen a változás. Ami a megismerés révén sokszor automatikusan következik be…
Addig, míg a személyiséged, az egód nem tudod elfogadni, nem tudod önmagad megismerni. És a remélt felébredés, megvilágosodás soha nem fog bekövetkezni… Mert ugyan hogyan tudnál valamit meghaladni, amit nem ismersz?
