Tervezünk. Célokat tűzünk ki. Gyűjtünk. Erőlködünk. Feszülünk. Cselekszünk megállás nélkül.
És ez persze jól is van – egy bizonyos szintig. Hiszen anyagi testben élünk, annak minden előnyével, és jogunk, sőt kötelességünk birtokba venni és élvezni azt a sok áldást, amit általa megélhetünk. Lehetnek természetesen anyagi javaink, használhatjuk is őket, törekedhetünk is arra, hogy megszerezzünk dolgokat. Sőt, egy bizonyos anyagi szint alatt nem is igazán lehet foglalkozni a fejlődés gondolatával. Mert aki éhes, az nem fog az egység állapotába vágyni – ő csak enni szeretne…
De sokszor, sajnos nagyon sokszor elfelejtjük, hogy mi az, amivel ebbe a csodálatos világba érkezünk, és mi az, amivel innen távozunk. Elfelejtjük, hogy egy szinten túl már nem az anyagiak határozzák meg a boldogságunkat, nem az anyagiak adják a békességet és az elégedettséget.
Távozáskor nincsenek bőröndjeink, táskáink, amibe a „legfontosabb, legértékesebb” anyagi javainkat pakolhatnánk. Ezekből nem viszünk semmit magunkkal. Mindazt, amiért sok esetben a legtöbb energiánkat, időnket, erőnket feláldozzuk, itt marad…
Régebben hallottam Wayne W. Dyer egyik mondatát: „A szekrényemben van egy öltöny, aminek kivágtam a zsebeit, mert tudom, hogy amikor utoljára lesz rajtam, nem lesz szükségem zsebekre.” Erre a mondatra szerintem érdemes lenne mindannyiunknak sokszor emlékeztetni magunkat, és valahogy e szerint élni az életünket.
Ami valóban érték…
Amit magunkkal viszünk, azok a megélt pillanatok, a megélt kapcsolatok, az igazi odafordulások, a valódi kedvesség, a másokra, a világra gyakorolt (jó és rossz) hatásaink lenyomatai. A nem öncélú cselekedeteink, a talentumunk kibontakoztatásának nem anyagi vonatkozású gyümölcsei, a világra és magunkra való rácsodálkozásaink miáltal megélünk, átélünk, megértünk és magunkévá teszünk magasabb szintű, valódi tudást. Ami aztán a részünkké válik örök időkre, és amit legközelebb, egy újabb születés során magunkkal viszünk.
Sajnos legtöbbször erre sajnáljuk az időt. A lassulásra, a figyelésre, az egyszerű-, de valójában nagyszerű pillanatok megélésére, a csendre, a rácsodálkozásra, a másoknak adott valódi (!) figyelemre, a hálára, igaz önvalónk megismerésére. Pedig a Mennyországba szóló jegyet így, és nem pénzzel tudjuk megvenni…
És nem csak az számít, hogy mit viszünk magunkkal. Hanem az is, hogy mit hagyunk magunk után.
Békességet, szeretetet, hitet?
Hálát legalább egy ember lelkében?
Vagy csak anyagiakat?
Saját és mások életét megszentelő, felemelő dolgokhoz nincsen szükség rohanásra, harácsolásra, végtelen számú cél kipipálására.
Csak egy kis figyelemre, elmélyülésre, odafordulásra, a pillanatok valódi megélésére. A jelen megélésére.
És mindenekelőtt elhatározásra. Hogy ezen elvek mentén alakítjuk a mindennapokat. Hogy a végén ne üres szívvel térjünk haza…
