Jelen korunk nagy igazságaként hirdetjük, hogy minden – mindig változik. Ahogy Hérakleitosz mondta még a Krisztus előtti (!) időkben: Semmi sem állandó, csak a változás maga. Ez a híres mondás jól rávilágít arra a paradoxonra, hogy a stabilitás keresése közben folyamatosan átalakulunk, változunk.
A világ, amelyben élünk, és benne mi magunk is, állandó mozgásban vagyunk. A változás a létezés szerves része, amely nem csupán a természeti jelenségekre, hanem társadalmi és egyéni szintű eseményekre is érvényes.
A változás dinamikája mélyen gyökerezik a létezés struktúrájában. Minden, ami körülöttünk van – az évszakok váltakozása, az élőlények fejlődése, a társadalmi normák alakulása – a folyamatos metamorfózisra épül. A változás nem csupán elkerülhetetlen, hanem létfontosságú a létezés fenntartásához.
Ugyanakkor a változás gyakran félelmet is kelt bennünk. Az ismeretlentől való félelem az ember elemi félelme, hiszen a megszokott és stabil környezet biztosítékot ad a létezésünkre. Sokszor nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a változás szükségessége és a stabilitás iránti vágyunk között.
Talán segít, ha arra is gondolunk: a változás nem csupán elkerülhetetlen, hanem lehetőség is. Tekinthetünk rá szimbolikusan is: a remény és a megújulás jelképeként. Ahogy a természetben a tavasz a tél után új életet hoz, úgy hozhat egy nehéz változás az emberi életben megújulást, fejlődést, megoldást, kiteljesedést.
Van, ami állandó?
És mégis, minden magyarázat, minden filozófia és értelem ellenére, emberi mivoltunkból fakad, hogy szükségünk van valamire, amiről tudjuk, hogy állandó, ami biztos pont, ami talán sosem változik. Vajon van ilyen?
Sokszor szoktam mondani, hogy mélyen bennünk igenis létezik egy mag, ami állandó, ami biztos pont, ami stabil, ami örök, és alig – alig változik. Természetesen ez nem a személyiség – mert még egy stabil, kiforrott személyiség is változik. Pontosabban változnia, fejlődnie „illene”, hiszen ez a földi létünk egyik alaptétele.
Ez az örök valami maga a szellemi lényegünk, az örök-valónk, a forrás maga, melyből jövünk és amibe megyünk. Bár földi léteink során mi is gazdagítjuk a forrást, hiszen tapasztalataink hozzáadódnak. Akkor mégiscsak ez is változik?
Valójában a lényeg nem. Nehéz leírni, mi is az a szellemi mag, ami örök. De érezni mindenki érzi, amikor néha – néha ki tud szakadni a külvilág és az ego diktálta körforgásból. Amikor megtapasztalja az a belső csendet, ahol minden rendben van, ahol végtelen a szeretet és a szabadság, ahol túlcsordulunk fizikai határainkon és tudjuk, érezzük a rendet még a legnagyobb zűrzavarban is.
És még ha nehéz is bejutni ebbe az állapotba, megtapasztalni ezt az állandóságot, tudnunk kell, hogy igenis léteznek sokkal „kézzelfoghatóbb” örök dolgok. Amelyek sohasem változnak, csak mi rendre elfelejtjük…
Van, ami állandó!
Mert miközben a világ változik körülöttünk, és közben mi magunk is állandóan változunk, ami valóban emberré tesz bennünket – vágyak, álmok, remények, hitek, kapcsolódások, csalódások és szerelmek – az bizony változatlan. Ha a színpad változik is az évek, évszázadok során, ha változnak is a díszletek, szereplők, hangsúlyok, előadásmód, a lényeg nem változik.
Mert addig, míg emberi testbe leszületünk a Föld nevű iskolába, legmélyebb vágyaink, reményeink semmit nem változnak. Változzon bármi is körülöttünk, alakuljon bárhogyan is a személyiségünk, a változások mellett egyvalami lesz állandó: ez pedig a mély emberi mivoltunk. Csalódások és bukások során megtapasztalt fájdalmunk, vágyunk arra, hogy szerethessünk és szeressenek, reményünk a jóra, és mély hitünk abban, hogy mi nem csak test és anyag vagyunk.
