Gyerekként talán még csak egy kötelező program volt a halottak napja. Aztán ahogy telnek az évek, már változnak az érzéseink, gondolataink, és ha máskor nem is, ilyenkor talán mindannyiunkat megérint a maga teljes mélységében a halál gondolata. Kit így, kit úgy…
Nyugati kultúránkban sokszor még mindig tabu és hárítás a halál témája. Nem tudunk vele mit kezdeni, nincs mögötte hit, filozófia, világnézet, ami segítene, hogy ne csak valami távoli, rossz, elkerülhetetlen, baljós végzetként néznénk rá.
Ahogy telnek az évek, elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk vele. Eljön az idő, amikor szeretett emberek elmennek, és ilyenkor bizony mindenki elgondolkodik a saját életéről és esetleg a földi mulandóságról.
Van, aki azt mondja, hogy az élet nem más, mint egy utazás a halál felé. Ez sok embernek, aki az anyag világába ragadtan éli az életét, nagyon ijesztő lehet. Pedig amikor utazunk, mindig valamilyen céllal tesszük, valahová tartunk, és jó esetben élvezzük az utazást, és ugyanúgy a megérkezést is.
Én úgy gondolom, hogy fordítva is igaz: a halál sem más, mint egy utazás egy másik létbe. Ha úgy tetszik, egy másik életbe. Mert élet és halál örök körforgás, aminek emberi elmével felfoghatóan nincs kezdete és nincs vége. Ha nem volna halál, nem is tudnánk, miről szól az élet. Nem volna akkora értéke, nem tudatosítanánk, hogy milyen csoda maga az a tény, hogy élünk. Micsoda lehetőség az, hogy emberi testben, tudatos lényként megtapasztalhatjuk az élet milliónyi csodáját és fájdalmát.
A halál által élni
A halál által képesek vagyunk mélyebben élni. Talán igazából akkor kezdjük valóban értékesnek tartani az életet, amikor valamilyen szinten meglegyint a halál szele. És amikor alapjaiban megértjük, hogy bár sok életünk van, ez a mostani már soha nem fog megismétlődni! Amikor már valóban értjük, már nem csak agyunkkal, hanem szívünkkel is, hogy több életünk van, már nem féljük a halált, de nem is várjuk! Hanem a maga természetes mivoltában elfogadjuk, de még jobban értékeljük azt az életet, amit éppen élünk!
Mert aki valóban hiszi, zsigerileg tudja, minden sejtjét átitatja az öröklét tudása, nem a halált várja, mint megváltást, nem a halál által akar mindenáron felszabadulni, hanem az itt és mostban keresi, cselekszi, éli a saját megváltását. Nem kerüli és rettegi a halált, és nem is célnak tekinti – hanem az életet választja! Megízleli, megérti, értékeli az élet nevű csodás tánc minden percét, minden óráját, minden napját. És tudja, hogy a halál is pont olyan lesz, mint az élet, amit él. Ezért törekszik arra, hogy úgy élje az életét, hogy majd egyszer ne meghaljon, hanem megboldoguljon. Ahogy a csodálatos nyelvünk mondja…
Aki képes megbarátkozni a halál gondolatával, és ki tud lépni a materialista szemléletből, annak az idő múlása nem ijesztő, szörnyű, nem valami olyasmi, amit tagadni kellene és mindenáron kapaszkodni az örök ifjúság ideájába. Aki elfogadja a halált, mint egy szükségszerű átmenetet, annak az élet egyre értékesebb és csodásabb lesz, anélkül, hogy foggal – körömmel, görcsösen kapaszkodna bele.
Segít az idő..
Ebben az idő is segít. Jó esetben. Mert a tudás szerzés útján egyszer csak átkelünk a bölcsesség birodalmába, ahol képesek vagyunk valóban úgy élni az életünket, mint egy csodás utazást. Ahol minden rész, minden állomás maga a csoda. Már nem félünk elengedni a fiatalság előző megállóját, mert tudjuk, hogy a középkor, sőt az öregkor is vár a maga csodáival, amit érdemes megélni.
Az idő múlása kárpótol – mert lehet, hogy már nincs az ifjúság heve, sok felfokozott érzelme, de van helyette olyan sok más szépség! Megvan az életnek az az ajándéka, hogy bár külső látásunk és hallásunk talán romlik, de pont olyan mértékben erősödhet a belső látás és hallás, kifinomul az érzékelés.
Sokkal inkább észrevehetjük azt a sok apróságot, amin fiatalként még átsiklottunk. Értéke lesz színeknek, illatoknak, hangoknak, érintésnek, szavaknak, amiket régen olyan magától értetődőnek tekintettünk… Meglátunk olyan színeket, árnyalatokat, olyan dolgokat, ami fiatal szemünk előtt még talán rejtve maradt. Meghallunk olyan hangokat, szavakat, mondatokat, amit fiatal fülünk előtt még eltakart a nagy zaj.
Egyre gazdagabbak leszünk…
Sokkal gazdagabbak lehetünk az évek múlásával, hiszen rádöbbenhetünk, hogy mennyi értéket kaptunk, és mennyi értékünk van. Már nem evidencia lesz az egészség, hanem egy érték, amire vigyázni érdemes. Már nem evidencia lesz egy kapcsolat, hanem kincs, amit őrizni, ápolni érdemes. Érték lesz minden megélt perc, óra, nap. Érték lesz a nyugodt szépség, és talán már nincs szükségünk óriási extázisokra ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Végre megtanulhatunk valóban mélyen élni, az itt és mostban létezni, hiszen egyre inkább csökken az az idő, amit ebben, pont ebben a megismételhetetlen, aktuális életünkben átélhetünk a maga csodájában.
Minden „B – oldalasnak”, aki fél a haláltól, és minden fiatalnak, aki meg akarná állítani az időt, mert olyan ijesztő a múlása, szívből ajánlom azt, hogy ne a halállal, és ne az idővel foglalkozzon… Hanem az élettel, ami minden korban varázslatokat kínál. Akkor, ha fókuszunkat éppen arra tudjuk irányítani, és azt akarjuk mélységében megélni, amit az adott életszakasz kínál.
Ha nem vágyunk sem előre, sem hátra, ha nem rohanunk a jövőbe és nem akarunk visszamenni a múltba, hanem megértjük végre: az élet és halál örök körforgásában pont ott vagyunk, és pont azt éljük meg, ami a legjobb és legteljesebb élményeket, tapasztalásokat, érzéseket és lehetőségeket adja nekünk. Ha táncolunk az élettel és a halállal együtt, elfogadva a gyors rock and rollt, a szédítő keringőket, a vidám szambákat, egy tragikusabb balettet vagy éppen a szenvedélyes tangókat, a katarzis és a felszabadulás, a megváltás mindenképpen megérkezik.
De csak akkor, ha ÉLÜNK! Igazából nem is a haláltól kellene félnie sok embernek, hanem attól, hogy még el sem kezdett ÉLNI! Mert le lehet úgy is élni akár 100 évet is, hogy valójában észre sem vesszük, hogy már régen meghaltunk… Csak ez a fajta halál nem a megboldogulás és a fény, hanem az anyagba ragadás örök sötétsége.
