Valóban mindig mi döntünk abban, hogy az életünk inkább ajándékok és lehetőségek sokasága, vagy hiányok és a problémák tömkelege.
Sötét a reggel, bekúszik a fénytelenség és a hűvös még a paplan alá is… Indul a nap, és ott mindig van egy leheletvékony hártya, amit áttörhetsz – hogy minden látszat ellenére is a pillanatnyilag még láthatatlan ajándékokat válaszd. Megfordítva a mondást: nem „hiszem, ha látom”, hanem „látom, ha hiszem”-mé alakítva. Vagyis előbb érdemes hinni, bízni, mert nagy valószínűséggel akkor a fizikai világban is meg fogjuk látni! Minden külső körülmény dacára érdemes elhinni azt, hogy a hártya mögött igenis, biztosan ott lapulnak az ajándékok…
Mert bár vékony ez a hártya, de oly sok esetben nem döntünk úgy, hogy áttörjük! Mert a „valóság”, amit a fizikai szemeinkkel látunk nagyobb a bennünk lévő hitnél, és erőszakosan elhiteti velünk, hogy ez a nap is sötét, hideg, latyakos, fárasztó, rohangálós, veszekedős, veszélyes…
És ilyenkor vajon mi történik? Óhatatlanul is ilyenekkel fogunk találkozni a nap folyamán. Egy –egy ilyen, tulajdonképpen általunk elindított negatív hullám csak felerősíti a másikat, és a nap végére bebizonyítjuk magunknak, hogy valóban cudar világban élünk, és ugye, hogy jól gondoltam…
Ajándékok a mostban
De mi történik akkor, ha a sötét reggel, a hideg ellenére áttörjük azt a vékony kis hártyát? Fizikai szemeinkkel nem látunk még semmit, de hisszük, hogy a mai nap is számtalan ajándékot rejt. Sőt, már most, az adott pillanatban is rengeteg ajándék vesz körül bennünket, csak mindez olyan természetes!
Mert természetes, ha látunk, ha hallunk, ha járni tudunk, ha egészségesek vagyunk. Természetes, ha egy betegségből meggyógyulunk – ugyan hányan köszönik meg ilyenkor az immunrendszerüknek, a testüknek, a Teremtőnek, Univerzumnak – bárkinek! – hogy ez megtörtént! Mert ez is olyan természetes… Mint ahogy az is, hogy van tiszta vizünk, a többségünk meleg lakásban él, nem éhezik, és van valaki mellette. Aki akkor is ott van, ha nem hoz mindennap rózsacsokrot, viszont elviseli, ha követelőzünk, ha fáradtak vagyunk, ha prédikálunk, ha meg akarjuk változtatni, ha mindig jobban tudjuk a tutit… És sokunknak ott van a gyermekünk, a háziállatunk, akik feltétel nélkül adnák a szeretetet, ha képesek lennénk minden pillanatban nyitottan elfogadni. Nem durcáskodni, és saját kudarcunknak vagy az ellenünk való vétségnek tekinteni, ha a gyermek szétszórja a cuccait, ha éppen elhagy valamit, ha egyest kap… Vagy ha a kutyusunk „megjelöli” a kedvenc növényünket, vagy éppen szétszedi az újságot…Nem bennünket akarnak bosszantani! Ezt vesszük észre, vagy azt, hogy mennyi szeretet van bennük? Amit mi, okos felnőttek sok esetben elzárunk, mint egy csapot! Mintha a szeretetet adagolni lehetne, nem pedig áramoltatni…
Ajándék teremtése
Rengeteg ajándékot kaptunk, mindenki! Lehet sorolni, hogy kinek milyen nehéz batyuja van. Igen, nagyon jól tudom, hogy ez így van. Ebből is mindenki kapott kivétel nélkül, még akkor is, ha kívülről úgy tűnik, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb… De ha csak a batyukat látjuk, egyrészt a figyelmünk révén egyre nagyobbnak tűnik, másrészt megsokszorozódik! Mert egyetlen empatikus emberi lény sem vitatja, hogy vannak sérülések, nehéz terhek. De ez attól nem fog megszűnni, ha állandóan rajta tartjuk a szemünket!
Viszont az ajándékok! Az a rengeteg, amit akár hozunk, akár felfedezünk. Ha úgy döntünk, hogy minden ajándék és lehetőség, még akkor is, ha az adott pillanatban nem látjuk, egyre inkább manifesztálódni fog a világunkban. Egy feltétele van: ne akarjuk meghatározni, hogy mi legyen az ajándék! Ne határozzuk meg, hogy honnan, kitől kel érkeznie – ezek elvárások, melyeknek a végén sokszor ott a csalódás.
Csak döntsük el, tudjuk, hogy ott van a sok –sok ajándék! Csak ránk várnak, hogy észrevegyük őket.
Csak lépjünk ki a reggeli sötétbe, hidegbe, gyermeki kíváncsisággal, derűvel, azzal a csiklandozós belső várakozással, amit gyermekkori karácsonyokon éreztünk, mielőtt kibonthattuk az ajándékot.
Így kilépve megtörténhet, mint talán már annyiszor, hogy hirtelen ránk borul a Teremtő kegyelme. És akkor olyan lesz az a kora reggeli hóesés, mintha egy mesevilágba csöppentünk volna, ahol minden rólunk szól, értünk van. A mi ajándékunk a táncoló hópehely az utcai lámpák fényében, a szűz hó, a mindent beborító, az utcákat és a saját lelkünket tisztító, mindent megszépítő végtelen fehérség.
És csak annyit tettünk, hogy döntöttünk: áttörjük a sötét és a hideg, ajándékokat eltakaró hártyáját :).
