Az advent szó eljövetelt jelent. Nem biztos, hogy a mai rohanó világban egyáltalán elgondolkodunk azon, hogy milyen szent időszak is ez – az Isten, az isteni eljövetele utáni vágyódás, várakozás és végül egyfajta beteljesedés időszaka.
Várakozni valamire azt is jelenti, hogy valamifajta hiányban élni. De ugyanúgy a várakozásban felsejlik a remény is, hogy ez a hiány egyszer csak kiegészül valamivel, beteljesedik a várakozás.
Annyira vágyjuk azt a valamit, annyira szomjazunk rá évek, évtizedek óta, mint kitikkadt emberek a sivatag közepén az egy korty vízre. Ha nem is tudjuk, soha nem is fogalmaztuk meg magunknak, mindannyian ugyanarra vágyunk és várunk: az istenire, a bennünk és minden társunkban meglévő és megnyilvánuló Istenemberre, akivel teljessé leszünk végre. A fényre, a szeretetre. Ami oltja bennünk ezt az olthatatlan vágyat, kiteljesít bennünket és felfényesíti a világot.
Egyirányú növekedés
Eluralta a profán, a hétköznapi, a világi az életünket. Anyagba ragadt boldogtalan lelkek nyüzsögnek, tolakodnak, gyűjtenek, fontoskodnak, fogyasztanak, felhalmoznak, kergetik a soha be nem teljesülő, soha jól nem lakó vágyaikat. Mert az anyagi szintre kivetített vágyak mibenléte ilyen – ha még meg is valósulnak, a pillanatnyi, órákig, napokig, esetleg hetekig tartó kielégülés után óhatatlanul jön megint a sóvárgás, az újabb, általában megint csak anyagi célok hajszolása. A feltörő és bénító ürességet mohón be akarjuk tömni ideig – óráig ható pótszerekkel. Csak pörgünk és pörgünk egy vízszintes síkon, remélve tőle a megnyugvást, a beteljesedést, azt a meg nem fogalmazható érzést, ami ugyan belénk van kódolva, de sajnos sok esetben már meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mi is az… És hiába van advent, a megváltás mégsem jön el.
Mert elfelejtünk a függőleges síkon is növekedni. Az Égre tekinteni néha, és emlékeztetni magunkat arra, hogy fényből születtünk, és anyagi testünk, anyagi valóságunk csak egyetlen állomás az örök körforgás végtelen tengerében. Ez a vágyakozás, amit anyaggal igyekszünk pótolni, tulajdonképpen a fénytermészetünk utáni vágy, az Egység vágya. A mindennel és mindenkivel való leírhatatlan harmóniában való létezés vágya. Az örök szeretet mindent feloldó, felemelő, gyógyító varázsereje utáni vágy. Az Istennel, az istenivel való találkozás és kapcsolódás vágya. Amit semmilyen anyagi, legyen bármilyen nagy, szép, értékes – soha nem fog kielégíteni.
Nem azt mondom, hogy nem fontos az anyag! Hiszen ide születtünk, saját döntéssel vállaltuk az anyagi világot – hogy tanuljunk, tapasztaljunk. Sok mindent az anyag által ismerhetünk meg, élhetünk át, sőt élvezhetünk is! Nem kell megtagadnunk az anyagot, mert az megint csak egy szélsőség lenne. Álszent és ostoba, amikor az anyagot kárhoztatjuk mindenért! Mert az anyag csak anyag – semmi más! Mi vagyunk azok, akik mindennek értelmet adunk, mozgásba hozunk, élvővé varázsolunk.
A lelked tudja!
Csak nagyon jó volna végre emlékezni rá, hogy mi a vezérlőelv, mi az, ami örök, és mi az, ami múlandó. Hogy ki szolgál kit. Szabad és szárnyaló lelkünk ezt tudja. Mindent tud. Ha valóban szabad. Tudja élvezni az anyagot, de nem elveszni benne. Tudja használni az anyagot, és nem az anyag használja őt. Különbséget tud tenni igaz növekedés, fejlődés, és öncélú harácsolás, egoista kizsákmányolás között. Tudja azt nagyon jól, hogy szomját nem az anyagi javak oltják, hanem olyan örök értékek, mint a kedvesség, figyelem, alázat, hála, odaadás, nyíltság, őszinte kíváncsiság, tolerancia, szolgálat, igazságosság, bátorság, öröm, mértékletesség, hit, remény, szeretet.
Igen, tudja a lelkünk mindezt. Ha valóban szabad…
Ha nincs kapcsolata az örök szellemi énnel, a lélek sajnos a test rabjává, az anyag rabjává válhat. Hangja egyre haloványabb, gyengébb, és az erőszakos külvilág, a saját félelmeink és meggyőződéseink még inkább képesek elnyomni.
Az advent egy lehetőség
De mindig, minden pillanatban ott van a lehetőség a változásra, a változtatásra. Csak időnként érdemes becsukni fizikai szemünk, fülünk, és csendben várni. Kapcsolódni. A lelkünkkel. Igaz önvalónkkal. Hogy újra emlékezzünk arra, hogy kik is vagyunk valójában.
Az advent erre egy nagyon jó lehetőség. Egy másfajta várakozásra és beteljesülésre. A rövidülő nappalok, a hidegre forduló idő mind – mind azt üzenik: belül keresd a fényt, a meleget. És akkor, ha megtalálod, ha megérzed, ha csak egyetlen pillanatra megéled a benned lévő végtelent és a szeretet tiszta fényét, minden, eddig fontosnak tűnő dolog oly apróvá és jelentéktelenné tud válni! Kristálytisztán emlékezel arra, hogy ki is vagy és mi dolgod itt, ebben a gyönyörű és csalfa anyagi világban. Ez a mély kapcsolódás magaddal és a lelkeddel meghozza azt az igazán mély kötődést a családoddal, barátaiddal, szeretteiddel, amire lehet, hogy már évek, évtizedek óta vágysz. Amit oly sok módszerrel, tanulással, segítővel próbáltál már „megjavítani”, de eddig még soha nem sikerült… Még talán soha nem volt az igazi… Lehet, hogy már voltak részeredményeid, de a belső béke, a mélységes, valódi kötődés még mindig csak a fejedben létezik…
Nehéz ezt leírni, erről beszélni. Érzésekről, tapasztalásról, megélésről. Megérkezésről. Hazatalálásról. Magunkban és a másikban.
Teljes szívemből kívánom, hogy legyen ez az advent valódi várakozás és valódi beteljesedés. Hogy ne csak fejben tudjuk, hogy mit is jelent. Ne csak szép idézeteket küldözgessünk egymásnak, hanem éljük ezeket az idézeteket. Hogy ne a külvilágnak és a külvilágért éljünk. Ne dokumentáljunk, hanem minden, fizikai és nem fizikai érzékszervünkkel lássunk, halljunk, érezzünk. ÉREZZÜNK! Kapcsolódjunk. Magunkhoz, családunkhoz, barátainkhoz, társainkhoz, a természethez és a Teremtőhöz.
A megváltás nem kívülről, hanem belülről érkezik. Talán minden tudások közül ez a legfontosabb: a fény bennünk van! És csakis arra vár, hogy végre megszülessen.
Áldott adventi időszakot kívánok!
