Ma meggyújtjuk a remény gyertyáját. Mely jó esetben valóban lángra lobbantja és táplálja szívünkben a reményt.
Nagyon remélem, hogy időben odaérek.
Szívből remélem, hogy sikerül a vizsgám.
Annyira remélem, hogy fel fog hívni…
Hányszor, de hányszor mondjuk ki a remélem szót! Mélyebben viszont talán soha nem gondolunk bele abba, hogy mit is jelent reménykedni!
Pedig a remény az élet egyik legfontosabb mozgatórugója! Olyan, mint a testünkben a vér: amíg áramlik, addig élünk. Olyan a léleknek, mint az üzemanyag. Energiát ad, hogy menjen, folytassa útját a tapasztalások végtelen tengerén. Ha elfogy, a lélek megáll, tétovázik, és egy idő után akár meg is dermedhet. Már csak vonszolja a testet, és túlél, elfelejtve azt, hogy miért is született le erre a csodálatos helyre.
Mondják: a remény hal meg utoljára. Úgy is mondhatnánk: ha a remény meghal, az ember, mint spirituális lény is meghal. Anyagba ragadt robotként tengeti napjait, csak az anyagból próbál energiát nyerni, amiről tudjuk, hogy oly kevés… Éppen csak a túlélésre elég.
Segítő és csalfa remény
Persze, a remény is lehet ugyanolyan kétélű, mint a hit. Mert míg a tiszta, mélyről fakadó hit emel, feltölt és visz előre, a vakhit sok esetben rombol.
Ugyanígy van ez a reménnyel. Ahogy Csokonai Vitéz Mihály írta, a „csalfa, vak remény” le is taszíthatja, tönkre is teheti az embert. Amikor valaki valóban vakká válik a valóságra, bizony táplálhat magában olyan reményeket, amelyek egy életre zsákutcába viszik. De ez a fajta csalfa remény sokszor az önbecsülés hiányából, a tudatlanságból, a felelősségvállalás hiányából fakad! Gondoljunk olyan helyzetekre, amikor egy kapcsolatban az egyik fél folyamatosan, éveken keresztül alázza, bántalmazza a másikat – és ő mégis kitart, mert reménykedik abban, hogy a bántalmazó megváltozik. Nos, az ilyen, és hasonló esetekben a remény valóban tévutakra vezethet.
A remény, ugyanúgy, mint a hit, nem egy passzív energia! Az igazi, tiszta remény, mely nem kiszolgáltatottságból és nem tudatlanságból fakad, mindig visz előre! Mindig áramlik, és áramoltat, mozgat, előre lendít, ösztönöz, biztat, motivál és tettekre sarkall!
A sötétben felfénylő csillag
Sok ember igazán a legreménytelenebb helyzetben fedezi fel magában a reményt. Ezt hívják a lélek sötét éjszakájának: telve a lélek sötétséggel, önváddal, gyötrelemmel, aggodalommal. Ilyenkor a remény olyan, mint egy csillag: a napsütésben nem láttuk, de a legsötétebb éjszakán megmutatja a fényét.
És ilyen sötét éjszakákon eldől, hogy lelkünk beleragad a dermedtségbe, egy fagyott állapotba, vagy a remény szikrája felcsillan, elkezd melegíteni, és kilendít a holtpontból.
Remény nélkül lehetetlen továbblépni nehéz helyzetekben, lehetetlen megoldani feladatokat, lehetetlen továbblendülni, tapasztalni. Lehetetlen ÉLNI. Aki nem reménykedik már, arra azt mondjuk: feladta. Ilyenkor tulajdonképpen az életet adjuk fel. Az élet ígéreteit, hogy igenis lehet még részünk szépségben, jóságban, egészségben, elérhetünk célokat, álmokat, kapcsolatokat, szerethetünk és szeretve lehetünk…
Legyen bármilyen is a világ…
A világ most olyan, amilyen. Megmutatja a polaritásban a rosszat, a gonoszat, a kegyetlenséget, a durvát, az embertelent. Ha hagyjuk, elültetheti bennünk a reménytelenség érzését.
De addig, amíg képesek vagyunk meghatódni egy szép zenén, amíg ellágyul a szívünk egy sétáló idős pár láttán, amíg könnybe lábad a szemünk egy felemelő gondolatot olvasva, amíg elönt a gyengédség egy gyámoltalan kiskutya láttán, van remény! Mert az életben mindig nyílnak az új kapuk, új lehetőségek! Meg lehet szelídíteni a vadat, le lehet győzni az ösztönerőket, jóvá lehet szeretni a gonoszt!
Az igaz út az, ha hiszek akkor is, amikor reszketek, és reménykedek akkor is, amikor sírok! Nem engedem veszni a reményt és a hitet, hiszen általuk újra és újra feltámad bennem az élet és az emberek szeretete.
A remény magában foglalja a várakozást. A türelmet. Az akarnok akarás helyett egy szelíd óhajt, pozitív elvárást, jóhiszeműséget, bizakodást. Mindig van benne egy ígéret – hogy elérek valamit, eljutok valahová, hogy valami szép, jó, kedves fog történni. A valódi remény soha nem harsogó, nem látványos, nem teszi ki magát a kirakatba – csendesen táplál belülről, és még a legnehezebb helyzetekben is képes kiemelni a mocsárból. Amiben hit és remény nélkül elsüllyednénk…
A remény mindig segít
Ha remény van, minden kisebb csodává válhat. Megszelídülhetnek a nehézségek, könnyebbé válhatnak a terhek, felszáradhatnak a könnyek. A reménnyel éled a szív ereje, beburkol a puhasága, körülvesz a melege, szétárad az ereje. Feltölt először minket, aztán a körülöttünk lévőket, szűkebb és tágabb környezetünket. Ha már adunk is belőle, megsokszorozódik! Soha nem tud elfogyni, eltűnni, csak ha megengedjük. Mert soha nem a remény hagy el minket, hanem mi hagyjuk el a reményt.
Mert ott van mindenben, minden áldott napban, minden egyes órában. A felkelő Napban, az eső utáni szivárványban, a betonból kibújó fűszálban, az aszály utáni esőben, a hóvihar utáni csendes fehérségben. Ott van az ember gyarlóságán túli tiszta lelkében, a változásra való képességében. Ott van egy szép ígéret, melyet remény formájában elültethetünk a szívünkbe. Csakis rajtunk múlik…
