Mindennapi életünkből igencsak kezd hiányozni minden, amit úgy foglalhatunk össze, hogy fenséges.
A fenséges lehet valami nagyszerű, festői, pompázatos, lélegzetelállító, valami varázslatos, káprázatos vagy éppen ellenállhatatlan. Valami, amitől egy pillanatra elakad a lélegzet, megáll a szó, elönt valami magasztos borzongás és a végtelen hála.
Remélhetőleg mindannyian éltünk már át valami hasonlót, és ha felidézzük, szomjazzuk, vágyjuk újra megélni ezt a semmihez sem fogható érzést.
Nekem leginkább a természet kapcsolódik a fenséges szóhoz és érzéshez. A magas hegycsúcsok, grandiózus sziklák, gigantikus szakadékok, hatalmas erdőségek, dübörgő vízesések, a végeláthatatlan tenger, a csillagos égbolt, a cikázó villámok. Minden, ami hatalmas kiterjedésű vagy erejű, ami végtelennek tűnik, vagy éppenséggel végtelen is.
Kicsinység és végtelen
Ilyenkor hirtelen parányinak érzem magam a természet és az univerzum méreteihez képest, és elfog egy végtelen hála és alázat, hogy csöppnyi kis létem ellenére mégis része vagyok ennek a nagy egésznek. Végtelent felfogni alig képes agyam ilyenkor szerencsére lekapcsol, és valami másfajta érzékeléssel eggyé válok ezzel a csodával, a hatalmassal, a létezés borzongató és gyönyörű csodájával. Katartikus élmény elnémult aggyal és kiélesedett lélekkel száguldani felhőkbe, hegycsúcsokra, tengerek mélyére, csillagok közé, pirinyó önmagam hatalmasra tágítva megtapasztalni a végtelent. Egyfajta beteljesültség érzés ez, ami szavakkal nehezen leírható – viszont annál inkább megélhető. És ezek a megélések zsigerileg írják belém, hogy ehhez a fenséges végtelenhez, a teremtés csodájához képest milyen nevetséges olyan hétköznapi bosszúságokon rugózni, amilyeneken sajnos mi emberek igen gyakran szoktunk…
Tény, hogy a nálunk sokkal nagyobb dolgokkal való találkozás mindig kiválthatja az erős érzelmek egész kavalkádját: döbbenetet, ámulatot, csodálatot, áhítatot, káprázatot, alázatot, hódolatot, teljesség érzést, végtelen hálát… Leginkább talán olyan helyzetek ezek, amikor a képzeletnek semmi sem szab határt. Amikor valami fenséges által mélyebb értelmet találunk a feladatunkkal-, a világban elfoglalt helyünkkel kapcsolatban, és tudatosul bennünk saját elménk, intellektusunk végessége és korlátai. Mikor valóban megérezzük azt, hogy fizikai lényünk mennyire parányi az univerzumban. Hogy csakis a lelkünk révén vagyunk képesek megélni a csodát, a végtelent és az egységet.
Fenséges – szép
A fenséges más, mint a szép. Benne van a szépség is, de annál mégis több. Egy gondozott kert szép, viszont a fenséges ennél összetettebb – van benne valami nagyság, valami erő, akár valami vadság, zabolázatlanság. Ami akár pillanatnyi félelmet is ébreszthet, mégis a következő pillanatban már ránk tőr valami lenyűgöző felemelkedettség és alázat. Képzeletünk kitágul, hogy képesek legyünk egy nálunk hatalmasabb befogadására, ami aztán a saját hatalmunk érzetét is növelheti. A fenséges élménye által egyfajta lelki tapasztalatot szerzünk a végtelenről, ami teljesen más, mint a végtelen intellektuális vagy éppen matematikai magyarázata.
Miközben ma már azt gondoljuk, hogy egy mobiltelefon segítségével a kezünkben tartjuk a világ megannyi csodáját, elfelejtjük, hogy egy hatalmas és végtelen univerzum a maga látványaival, színeivel, illataival, hangjaival, jelenségeivel még mindig arra vár, hogy felfedezzük. Hogy megtapasztaljuk minden érzékünkkel. Hogy ne elégedjünk meg a már ismerttel, a kényelmessel, a megszokottal.
Keressük a fenségest! Zuhanjunk bele az áhítat, a csodálat, a borzongató szépség és vadság felemelő csodájába, hogy valóban átérezzük a végtelent, megtapasztaljuk az igazi alázatot, saját fizikai lényünk kicsinységét és véges voltát. És azt, hogy mindeközben részesei vagyunk valaminek, valami hatalmasnak, hogy képesek vagyunk beletágulni ebbe a végtelenbe, és eggyé válni vele.
