Hív a csend. Vágyom rá, mint szerelmes a csókra, mint kisded az anyja ölébe, mint tikkad fű az esőre, mint festő a színekre, mint zenész a hangokra… Oly erős a vonzása, hogy mindig elindulok.
Ropog a hó a talpam alatt, reccsen – roppan a fagyott ág és levél. Megnyugtató zörejek, ahogy kaptatok fölfele. Kitágult orrcimpáimon áramlik a hűvös, tiszta levegő. Hív ez a hófehér mesevilág, bűvöl az erdő, mint mindig.
Csak megyek, lépkedek. Lassan megszűnik az én, a határok elmosódnak. Megérkezik a csend ígérete, a végtelen béke, nyugalom, a harmónia lágyan simogató és mindent befedő varázslatos érzése.
Ilyenkor mindig megállok, valahol az erdő mélyén. Megérkezem a csendbe. Megszűnik a lépteim nesze, az ágacskák roppanása, már szinte csak a kalimpáló szívem hangját hallom. Lassan csitul ő is, és én elmerülök a külső és belső csendben.
Eleinte szinte sikít a csend. Aztán lágy hullámokban elringat, repít felfele és közben visz befele, egyre mélyebbre. Hallgatom, és ő csak mesél, és mesél, és mesél…
Csend súgta fenséges mese
Gyönyörű ez a mese, varázslatos, mint mindig. Egy létező, mégis néha oly távoli világról mesél! Ami most, ebben a csendben oly közel van, a hétköznapok zajában viszont mily messzinek tűnik…
Mesél egy világról, ahol boldog fény lélekként léteztünk mindannyian a szeretet és a mindentudás végtelen tengerében. Egy verseny, harc, irigység, kapzsiság, bosszú és harag nélküli létezésről mesél, ahol ismeretlen a félelem és a fájdalom, határtalan a béke, bölcsesség, szabadság és szeretet. Mesél egy világról, ahol fénytermészetükre ébredt boldog lelkek táncolják, éneklik, dicsőítik az élet, a létezés nagyszerűségét.
Szeretem hallgatni ezt a csendet. Szeretem hallgatni a meséit, mert mindig emlékeztetnek arra, hogy valójában ki is vagyok, és mi a dolgom a létezés ezen értékes stációjában: fejlődni a bölcsességben, szabadságban és szeretetben. A többi fénytestvéremmel együtt.
Néha érdemes letekerni a hangerőt. Néha érdemes lekapcsolni rádiót, telefont, gépeket, hangokat, külső képeket, színes – szagos csábító dolgokat. És csak keresni a csendet…
Mert mindig mesél. Eleinte nehéz lehet meghallani ezeket a meséket. Mert lármához szokott egónk reszketni kezd az ismeretlentől, fél a megsemmisüléstől, a határtalanságtól. És szinte azonnal menekülne vissza a lármába, a megszokottba, az önigazolásokba, a hamis illúziók világába. A megfoghatóba, a „valóságba”.
Ne hagyd! Légy Te az erősebb! Keresd néha a csendet. Mert biztos lehetsz benne, hogy előbb vagy utóbb, de neked is mesélni fog! Varázslatos és misztikus meséket, lelked mélyén lakozó meghitt és régről ismerős történeteket. Amit tudsz, amire mindig is vágytál, csak a hétköznapok zajában, a mindennap vívott harcokban elfelejted, hogy egyáltalán léteznek…
Ha csak egyszer is meghallod, már Te fogod keresni a csend meséit. Hogy emlékezz, hogy töltekezz, hogy erőt meríts. Hogy elmerülj és felrepülj. Magadhoz és a Teremtőhöz.
A csend, az igazi, amikor a külső csendben kapcsolódni tudsz a belső csendedhez, már nem ködösít. Nem hazudik neked csalfa illúziókat, pénzért megvehető sikert és boldogságot. Nem kiabál, mégis mindent el tud mondani arról, hogy valójában mit érdemes keresni, kutatni és végül megtalálni. Ahhoz, hogy végérvényesen megleljük, megtartsuk, megéljük az oly nagyon áhított lelki békénket.
