Kevés kint a fény, mégis indulok. Mozdul a lában, húz a szívem.
Az erdő fái között álmosan ül a köd. Betakar, elrejt, láthatatlanná tesz.
Ahogy sétálok, figyelem az ébredő világot. Küzd a fény, hogy megszülessen. És küzdünk mi, emberek is valamiért.
Keresünk, kutatunk valamit. Sejtjeink mélyén és tudatunk rejtekében lévő ősi sóvárgás ez. Valamiért, amit már egyszer, vagy többször is megéltünk. Amiről azt hisszük, hogy már nincsen, eltűnt valahol útközben. Ezért keressük annyira mohón, rohanva, fürkészve, nyomozva, energiát nem kímélve, ésszel és ész nélkül, néha már szinte a téboly határán.
Kutatásunk fókusza legtöbbször kifele irányul. A külvilág díszes ajándékaiban, fényeiben, színes – szagos dolgaiban véljük felfedezni azt a valamit, ami majd betölti az űrt a szívünkben.
Egy ideig működik is. Pillanatokra, néhány órára. Aztán ugyanúgy eltűnik az érzés, és marad az üresség, és a még erősebb sóvárgás valamiért. Vagy valakiért.
Kutató tekintetünk mindenhová néz, pásztáz, vizslat. Minden szögletet, standot, utcát, városokat bejár. Csupán egy hely marad sokszor érintetlenül, ahová nem nézünk: saját magunkba, elárvult lelkünkbe. És szeretteink falakkal eltakart, szintén elárvult lelkébe.
Mégis hol születik a fény?
Közben készülünk ezerrel a nagy pillanatra. A nagy érzésekre, a mindent elsöprő tökéletességre. A fény és a szeretet megszületésére. Saját képzeletbeli tökéletes karácsonyunk oltárán feláldozunk mindent – időt, pénzt, energiát. Hogy megérkezzen a várva várt csoda, a hibátlan, eszményi pillanat.
Pedig ez a pillanat már itt van! Mindig is itt volt. Csak nem vagyunk hajlandóak észrevenni. Mert valami illuzórikus képzelgés miatt úgy gondoljuk, hogy arra készülni kell. Holott csak benne kell lenni – a mában, a pillanatban. A reggeli ködben, a feltörő fényben, a narancsos felhőkben, a reggeli kávé illatában, a párunk simogató tekintetében, barátunk ölelésében, gyermekeink még romlatlan álmodozásában, hitében, a pattogó tűzben, a karácsonyi illóolaj aromájában, egy jó film közbeni összebújásban. Jelen kell lenni magunkban és a másikban. Az életben.
Minden megvan már most. Bennünk és fény társainkban. Valójában semmi sem hiányzik ahhoz, hogy megéljük a tökéletes pillanatot. Nem veszett el semmi útközben.
Csak elfedtük, befalaztuk saját fényünket. Sokszor persze azért, mert sérültünk. Elrejtettük lelkünk, belsőnk mélységeit, hét lakatot tettünk rá, mint a mesében. És várjuk, hogy majd jön valaki, aki kinyitja ezeket a lakatokat. De ez a valaki ugyanolyan sérült, ugyanúgy hét lakat alatt őrzi a lényeget, és ő is vár valakire…
Úgy, ahogy ezeket a lakatokat feltettük, ki is tudjuk nyitni. Mi magunk, nem más!
Ahogy végül a Nap győzedelmeskedik, és felszáll a köd, a mi fényünk az, ami felnyitja a lakatokat. A fény, ami már most is ott van bennünk.
Lelkem minden szeretetével kívánom, hogy a születő fénnyel mindannyian kezdjük el lebontani a rácsokat, kinyitni a lakatokat. Kívánom, hogy ősi tudásunk, ami a szív tudása, végre megértesse velünk, hogy már minden megvan. Minden itt van, nincs mire várni. A létezés derűje és csodája már a miénk.
Áldott, békés, szeretetteli ünnepeket kívánok!
