Húsvét a kereszténység talán legnagyobb ünnepe. Az áldozat és áldás, a feltámadás, az újjászületés szimbóluma.
Ha eltekintünk a vallástól, akkor is gyönyörű üzenete van az egész emberiség számára. Ez az időszak a tavaszi napforduló időszaka is – amikor tulajdonképpen az új év indul. Ami mindig egy új lehetőség arra, hogy búcsút mondjunk a réginek, az elavultnak, és utat engedjünk valami újnak azért, hogy az élet, az életünk egy magasabb, napfényesebb szinten kibontakozhasson.
Talán nyugodtan mondhatom, hogy az emberiség jelentős része szinte keresztre feszítve, fájdalomban, félelemben éli a mindennapjait. És külsőségekbe kapaszkodva, dolgokat és kapcsolatokat fogyasztva reménykedik a feltámadásban. Ami így természetesen soha nem történik meg.
Esetleg rövid kis időre, elhitetve, hogy még többet fogyasztva, még inkább a külvilágba kapaszkodva talán bekövetkezik az annyira várt felszabadulás… Vagy végleg egy olyan meggyőződésbe zuhanva, hogy a fájdalom egy természetes állapot, és a lelki béke és harmónia csak nagyon kevesek kiváltsága…
Ami természetesen nem igaz. Mert a megújulás, a feltámadás lehetősége mindannyiunkban ott van. De ahhoz, hogy ezt elérjük, mindannyiunknak meg kell hoznia az áldozatot – ugyanúgy, ahogy Jézus megtette annak idején. És ahogy neki nehéz volt, testileg és lelkileg is, valódi áldozatot hozni mindannyiunknak nagyon nehéz lehet.
Az áldás a valódi áldozat következménye
A valódi változást, feltámadást, növekedést, gyarapodást elérni nem lehet holmi áldozatocskával. Álszent és hazug módon felajánlhatjuk ego szerinti kicsinyke áldozatainkat, remélve a megdicsőülést – viszont jobb már az elején tisztázni, hogy ez a fajta út sehová nem vezet. Az egónkat persze növelheti, még a külvilágban is generálhat talmi, rövid távú csodálatot a „nagyszerű” áldozatunk, de ilyenkor valahol mélyen nagyon is érezzük, hogy hamis úton járunk.
A húsvét, a tavaszi feltámadás mindig egy óriási lehetőség. Arra, hogy őszintén szembenézzünk magunkkal, múltunkkal, és eldöntsük, mi az, amit valóban fel kell áldoznunk.
Ehhez emlékezni kell, szembenézni a félelmeinkkel, korlátainkkal, negatív meggyőződéseinkkel. Ez persze fájdalommal járhat. Viszont míg az emlékezés és szembenézés fájdalma csak átmeneti, a tagadás, terelés és önbecsapás fájdalma állandó és mindenre kihat!
Ilyenkor minden azt üzeni, hogy van lehetőség az újra! A természetben is berobban az élet, győzedelmeskedik a fény a sötétség felett, az élet a halál felett. Megkapjuk a támogató erőket ahhoz, hogy a magunk áldozatát meghozva leszálljunk végre a keresztről, ahol esetleg eddig megfeszítve vártuk a feltámadást.
De ehhez cselekvés szükséges! Erőfeszítés, hogy fölé kerekedjünk a kényelemnek, a kísértéseknek, a halogatásnak, a hazug ígéreteknek. Az áldozathozatal energia befektetést, munkát, időt igényel. És sok esetben pedig valami egészen mást: elengedést. Valami olyannak az elengedését, ami már nem szolgál, ami már nem emel. Bár ez is energiát igényel, de ez azért egy másabb energia: a nemcselekvés energiája! Hogy valamit már nem teszek meg többé, amiről tudom, hogy csak lehúz. Ez inkább egy passzív dolognak tűnhet, mégis nagyon aktív, hiszen sok esetben ez még több energiát igényel, mint valamit megtenni!
Legyen az áldozathozatal egy aktív cselekvés vagy éppen valaminek az elengedése, biztosak lehetünk benne, hogy az áldozat mindig az áldással jár. Valódi áldozat nem létezik áldás nélkül! Ez a kettő ugyanúgy összetartozik, mint a nappal és az éjszaka, vagy a fény és az árnyék.
Nagy szeretettel kívánom mindenkinek, hogy meg tudja hozni a maga aktuális áldozatát ahhoz, hogy a feltámadás valódi és tartós legyen. Saját magunk és embertársaink üdvösségéért és emelkedéséért!
Áldott húsvéti ünnepeket kívánok!
