Ha azt mondom idő, a legtöbb ember gyomra máris görcsbe rándul. Mert mindig az idő a legkevesebb. Milliónyi dolgunk van. Futunk, rohanunk, „multitasking”-olunk… Nem érünk rá. Mert félünk, hogy lemaradunk. És közben a legfontosabbról maradunk le – az életünkről.
Már szinte elcsépelt mondás, hogy „az idő pénz”. Mégsem értelmezzük igaz valójában. Hogy mit is jelent, vagy tulajdonképpen hogyan és miért fontos.
Földi világunkban valamihez igazodni kell. Ha úgy tetszik, egy szükséges dolog az idő, amihez képest van múlt, jelen és jövő. És mégis, az egyetlen igazi valóság, az egyetlen létező, amit minden érzékszervünkkel tapasztalhatunk az a pillanat. A létezés legvalódibb, egyetlen igaz élménye.
Amikor még nem létezett az idő
Próbálok visszaemlékezni, hogy gyerekként hogyan éltem meg az időt. Nehéz. És nem csak azért, mert nagyon kora gyerekkorból nincsenek emlékeim, hanem azért is, mert nagyon sokáig olyan, hogy idő, nem létezett. Csakis a jelenlét, amikor a fejem búbjától a lábam kisujjáig, testestől – lelkestől benne voltam minden pillanatban.
A gyerek még ilyen. Nem töpreng a múlton, és nem aggasztja a jövő. Nem sóhajtozik, hogy megint eltelt egy nap, egy hét, egy hónap… Nem sopánkodik azon, hogy rohan az idő. Végtelen bizalommal, hittel és szeretettel egy a jelennel és a benne lévő minden létezővel. Ő még ÉL, így, nagybetűvel.
Amikor már szorít…
Ahogy múlnak az évek, sajnos nagyon is „valósággá” válik az idő. Már nem lehetőség és ajándék lesz, hanem sokszor korlát, fogság, ellenség. Állandóvá válik az érzés, hogy folyton rohan, siet, és mi soha nem érjük utol. Pedig nem is az idő rohan, hanem legtöbbször mi.
Mert meg akarjuk erőszakolni az időt. Hangoztatjuk, de nem tudjuk elfogadni, hogy mindennek megvan a szent ideje. A születésnek és a halálnak, a sírásnak és a nevetésnek, a pusztításnak és az építésnek, a haragnak és a szeretetnek, a taszításnak és az ölelésnek, a befogadásnak és az elengedésnek. Egyiket siettetnénk, hogy minél előbb túl legyünk rajta. Másikat nyújtanánk, hogy a végtelenségig benne lehessünk. Manipulálnánk az időt, mintha lehetne.
Mászkálunk vissza a múltba, a letűnt, eltűnt, nem létező időbe. Próbáljuk visszahozni az elszalasztott pillanatokat, meg nem élt érzéseket, elmulasztott döntéseket. Rágódunk, agyalunk, elemzünk – mit-hogyan kellett volna. Futunk el a sorsunk, a jelenünk elől, vissza, a múltnak nevezett valamibe, ami tulajdonképpen csak egy illúzió, mert már nem létezik. De azért szorongatjuk az emlékeinket, fájdalmainkat, veszteségeinket, kínozzuk magunkat a végtelenségig. Testünk a jelenben, de lelkünk, szellemünk valahol máshol, egy nem létező valóságban. Szétesett, szétszakadt állapot, amikor nem vagyunk „EGY”ben, hiszen megbomlik az a szent hármasság, amitől az ember harmóniában és békességben érzi magát.
Ha néha sikerül otthagynunk a múltat, már rohanunk is a jövőbe. A másik nagy illúzióba. És milyen jó volna, ha ez az illúzió legalább ígéretes, szerencsés, támogató volna. De nem! Legtöbbször miért is megyünk oda? Jól gondolod… Azért, hogy aggódhassunk! Hogy féljünk, nyugtalankodjunk valami miatt, ami csakis a mi fejünkben létezik! Az idő szorításában próbáljuk túlélni a jelent, és rohanunk a jövőnek nevezett, sokszor még ijesztőbb fantazmagóriába.
Amikor megint el – el tűnik az idő
Ahogy telnek az évek, jó esetben megérkezik a bölcsesség. Amikor nem csak kijelentő mondatokban dobálózunk okos mondatokkal az időről, hanem megértjük azt, hogy urai is lehetünk. Nem a fejünkkel, hanem a szívünkkel.
Megállhatunk. Bűntudat nélkül. Lehet pár percünk arra, hogy ne történjen semmi. Amikor nem kell odaérni / leadni / elhozni / megcsinálni / befejezni / elkezdeni / menni / tenni / enni… Amikor nincs más dolgunk, csak lenni. Látni, szagolni, tapintani, hallani, érezni. A nap sugarát a bőrünkön. A csend dallamát a fülünkben. Az emberek mosolyát vagy éppen sírását a szemünkben. Az ősz illatát az orrunkban. Az élet nagyszerűségét, sokszínűségét, megannyi csodáját a szívünkben.
És akkor megtörténik. Egy intenzív érzés, és a legmélyebb, zsigeri tudás önt el: szabad vagyok. Már nem vagyok az idő rabszolgája… Hanem az ura vagyok!
