Minden napra jusson derű, ugyanúgy, mint víz, levegő, étel, szeretet. Fontos! Keresem, de nem görcsösen… Eldöntöm tudatosan, hogy nyitott vagyok, hajlandó vagyok észrevenni azokat a mindennapi derűmorzsákat. Melyek, mint fűszer az ételben, ízletessé teszik az életet, a hétköznapokat.
Nem nagy dolgok ezek, ó nem! Nem a csodát várom ilyenkor, bár még akár az is bekövetkezhet. Csak egyszerűen ráhangolódom arra már reggel, hogy a mai nap történései között észre fogom venni és meg fogom élni az aznapi picurka vagy nagyobb életörömöket.
A kulcsa mindennek a jelenlét. Jelen vagyok az ébredésnek, naponta többször is a légzésnek. Mert csak így lehetek hálás a tiszta levegőért, ami oly természetes, oly magától értetődő… Jelen vagyok a reggeli pohár vizemnek. A tiszta és éltető víznek, ami csak a világnak ezen a táján oly természetes. Jelen vagyok a reggeli készülődésnek: beszívom a tea illatát, érzem arcomon párom ősz szakállát, látom gyermekem tiszta kék szemét, átélem kutyám örömteli szeretetcunamiját amikor üdvözöl. Apró dolgok ezek, mégis ettől indul jól a nap. Sarjadni kezd a derű… Ha van idő mindennek jelen lenni. Nem egy lépéssel előrébb járni a gondolatokkal, hanem pont ott, pont akkor benne lenni a történésekben.
A derű örök lehetősége
Minden reggel újra lehet kezdeni! Ahogy felkel a Nap, minden újraindul, mindig lehet egy új döntéssel kezdeni: ma egy derűs napom lesz. Csak egy elhatározás, egy mély belső döntés és figyelem a jelenre. Olyan egyszerűen hangzik, ugye?
Aztán mégsem valósítjuk meg… Mert a fejünkben tülekedő gondolatok kiűzik a jelent, és mi futunk, rohanunk, vágtázunk el, el a jelenből, a vélt vagy valós „fontos” dolgaink után. Közben gondolkodás nélkül hagyjuk veszni az oly értékes, oly becses pillanatokat. Pedig nem a „fontos” dolgaink adják a derűt, elégedettséget, hanem ezek a picurka kis szösszenetek, színek, érzésmorzsák, félmosolyok, kócos tincsek, álmos szemek, illatok, dallamok, megélt jelenlétek!
Sokszor tényleg a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgok képesek felébreszteni a vidámságot! Azt a könnyed életigenlést, amikor azt érezzük, hogy olyan fantasztikus élni. Amikor eltűnik minden nyomorúság, megszűnik a múlt az összes nyomasztó terhével, elmúlik a félelem a jövőtől, és csak áramlunk a jelenben együtt az egész mindenséggel.
Mert megtörténik, bizony, sokszor megtörténik, ha ott vagyunk a pillanatnak.
Legutóbb egy egyszerű, reggeli kutyasétáltatás közben lepett meg ez a felszabadító érzés. Hideg, őszi reggel volt, még sötétben készülődtünk.
A kutyám már előbb érzi a jót, ő minden pillanatban ott van, elég csak őt nézni, már maga az is elég lehet.
Aztán elindultunk a szépségbe: a felkelő Nap irányába. Narancsban játszó szikrázó korongja felbukkant a horizonton, hogy világosba, fénybe borítsa a lelkeket. Mindig lenyűgöző, talányos, minden egyes alkalommal ott van benne az új nap, az új lehetőségek és csodák ígérete. Mindig elvarázsol és rabul ejt, egyszerűen megunhatatlan!
Mozdulatlanul néztük, mert olyan jó néhány percre elvarázsolódni. Éreztem, hogy elindul valami mélyről, talán a gyomrom legmélyéről, aztán kúszik fel a szívembe, és egyszerre csak elárasztott a derű, szállt fel bennem, mint könnyű édes pezsgőben a játékos buborékok. Szinte csiklandozott, és mosolyogni kezdtem, és már nevettem, mert olyan szép, olyan tökéletes volt a pillanat, a másodpercek, vagy akár a percek… Nem volt idő, egyszerűen csak megérkeztem a jelenbe, az ÉLETbe. Már nem különültem el: én magam lettem a derű.
