Néha úgy tűnik, mintha tényleg léteznének különböző óriás dobozok, melyekbe az emberek be vannak zárva a saját gondolataikkal, meggyőződéseikkel, a saját hitrendszereikkel, a saját kis igazságukkal. És ezek között a dobozok között egyszerűen nincsen kapcsolat, nincsen átjárás. Mindenki csak pakolja a saját kis dobozát a meggyőződéseinek megfelelő további gondolatokkal, eszmerendszerekkel, abszolút „igazságokkal”, betonbiztos bunkert építve…
Sokszor bele sem gondolunk abba, hogy milyen gyakran hagyja el szánkat ítélkezés. Anélkül, hogy a tények vagy a tudás birtokában lennénk, kinyilatkoztatunk, bíráskodunk, hangoztatunk. Tudni vélünk olyan dolgokat, amit talán nem is tapasztaltunk, nem is ellenőriztünk, nem néztünk utána. Még mielőtt azt mondanánk, hogy „én bizony soha”, tegyük a kezünket a szívünkre, és gondoljuk csak…
Mindannyian megélünk pillanatokat, perceket, órákat, esetleg napokat, amikor olyan, mintha befagytak volna a gondolataink, az érzéseink, a cselekedeteink. Bántó szavak, tettek, átélt krízisek, tragédiák kapcsán egy időre átélhetjük ezt a fagyott, szinte megsemmisítő állapotot. Ez a lélek sötét éjszakája, amikor nem látjuk a fényt, nem érezzük a meleget, amikor jégpáncél borítja be szívünket. Ilyenkor csak…
Év elején mindenki menetrendszerűen célokat ír, fogadalmak sűrűjében próbál elindulni. Van, hogy őszinte elhatározásból, van, hogy kényszerből, van, hogy bűntudatból, és van, hogy divatból. Mert ezt szoktuk… Aztán eltelik pár hét, és valahogy nem működik az egész. És jön az újabb bűntudat, az önmarcangolás, a „még erre sem vagyok képes” mantrázása. Vagy éppen a kifele…
Hív a csend. Vágyom rá, mint szerelmes a csókra, mint kisded az anyja ölébe, mint tikkad fű az esőre, mint festő a színekre, mint zenész a hangokra… Oly erős a vonzása, hogy mindig elindulok. Ropog a hó a talpam alatt, reccsen – roppan a fagyott ág és levél. Megnyugtató zörejek, ahogy kaptatok fölfele. Kitágult orrcimpáimon…
Az advent szó eljövetelt jelent. Nem biztos, hogy a mai rohanó világban egyáltalán elgondolkodunk azon, hogy milyen szent időszak is ez – az Isten, az isteni eljövetele utáni vágyódás, várakozás és végül egyfajta beteljesedés időszaka. Várakozni valamire azt is jelenti, hogy valamifajta hiányban élni. De ugyanúgy a várakozásban felsejlik a remény is, hogy ez a…
Első szerelem – nem álom, hanem maga a valóság. A téma tényleg az utcán hever… Sétálok a csodás novemberi, kora reggeli napsütésben. Elbűvölőek a fények, a városi parkban is gyönyörű az őszi színek játéka, a fák még meglévő lombjain bekandikáló derült égbolt. Fiatal pár kapaszkodik össze, talán középiskolások. Abban az ölelésben az örökkévalóság van benne,…
Hajnali párák fedik el a tájat, lábam az őszi avarban ropogós kis dallamot játszik. Lombot ráz az őszi szél, tarka levelek táncát bámulom a sejtelmes ködfátylon keresztül. Varjúsereg károg a fák ágain, az énekes madársereg jó része már elrepült a meleget és napsütést ígérő másik világukba. Ahogy megállok, szinte zenél a csend. Már sokkal ritkábban…
Amíg csak simán zajlik az élet, néha minden olyan unalmasnak tűnik – telnek a szürke hétköznapok. Morgolódunk, zsörtölődünk, panaszkodunk… Ahogy mondani szokták, jó dolgunkban nem is tudjuk, milyen jó dolgunk van. Mert minden olyan simán megy. Olyan szürkén unalmas. Persze nem teszünk semmit, hogy észrevegyük a jelen csodáját, csak panaszkodva vágyakozunk valami után, amit talán…
Átszövi a türelmetlenség a mindennapjainkat. És a legszomorúbb az egészben, hogy sajnos a hozzánk közelállókkal szemben nyilvánítjuk ki leginkább. Az élet egyik nagy paradoxonja, hogy akit elvileg (és jó esetben gyakorlatilag) a legjobban szeretünk, sokszor vele vagyunk a legtürelmetlenebbek. A párunkkal, gyermekeinkkel, szüleinkkel… Idegenekkel szemben legtöbbször ott van valamiféle belső kontroll. Fékezzük magunkat, még akkor…